Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
Gyula diák; RÁKÓCZI HADNAGYA — Folytatás — A RAJNA. A fejedelem stafétája pedig ott ólálkodott a hatalmas Rajna partján. Arra nem is mert gondolni, hogy csónakot fogadjon, hiszen ezzel, ha tovább üldözik, nyomot adott volna üldözői kezébe. Nem volt más hátra, minthogy még az éjjel sötétjében átussza a Rajnát. Még gondolatnak is iszonyatos volt, de akkor már nem igen tudott gondolkozni. Kiballagott hát a sötétség leple alatt a város déli kapuján, egészen addig, ahol már nem láthatta senki. Ott aztán levetette ruháját, kis batyut gyűrt belőle, azt a hátára kötözte, fohászkodott egyet és nekiindult a víznek. Egy ideig még érte lába a talajt, de amint mind mélyebbre ment, elmaradt alóla s nyugodtan úszni kezdett. Rövid idő múltán elkapta a viz sodra s most már csak arra ügyelt, hogy ha még olyan messzire is sodorja őt a viz, elérje a túlsó partot. Engedte, hogy a viz vigye. A túlsó parton meglátott néha egy-egy pislogó fényt, mig ziháló mellel, fáradt lihegéssel, bolondul dobogó szívvel úszott. Vagy egy negyedórája lehetett már a vízben, mikor érezte, hogy fázik és ereje fogytán van. Vad erővel úszni kezdett s már szinte látta a partot, de az bizony csak káprázat volt: nem érte el a földet, hanem a viz sodra még gyorsabban vitte. Háromszor próbálta meg ezt a kétségbeesett erőfeszítést — hasztalan! Ereje egyre inkább fogyott. Gondolt Rákóczi ordéjára, a sanyargó kuruc hadakra, szerelmes asszonyára, hogy tán majd e gondolatok adnak uj erőt, de minden hiába volt. Nem tudott átvergődni a túlsó partra. Dacos akarata is megbénult ereje gyöngülésével. Hanyatt vetette magát a vizen, hogy vigye az ár. S amint igy, hanyatt fekve az eget nézte, egyszer csak meglátta a Bujdosók csillagát. Szelíd, buzditó fénnyel pislogott a csillag a habokban úszó emberre s a hadnagy úgy érezte, hogy beszél is hozzá. Mintha azt mondotta volna a csillag, hogy jó az Isten. Hogy az Isten még segíthet. Hiszen a magyarokat szereti az Isten. Végigveri őket újból és újból, de élteti időtlen idők után is. S amint ebben a kábult állapotban feje mélyebbre merült a viz alá s fülei is a vízben voltak, egyszer csak újabb káprázata támadt. Mintha valami búgott, zakatolt volna a viz alatt. Talán ez már a halálba készülő lélek játéka — gondolta a hadnagy — s még egyszer, szinte bucsuzásképen Rákóczira s a hűségre gondolt. S arra, hogy azért az irás eljut Párizsba. Az nem vész el vele. Az az asszonynál van. Jó helyen van. S az az irás el is jut Párizsig. Az az édes, törékeny, gyönge asszony elviszi. És abból az írásból meghallja Rákóczi jajdulását a franciák királya. A zugás, mormogás pedig mindig közelebbről hallatszott. Már úgy hallotta, mintha mellette búgna valami titokzatos nagy orgona, amikor — hirtelen beleütötte a fejét valamibe. És ekkor szeretett volna felkiáltani örömében. Valami úszó malom talpához sodorta a viz. A malom kereke zúgva járt, de a talpon levő házikó minden ablaka sötét volt. A molnár aludt. Csöndben felkapaszkodott a talpra s ott elnyujtózkodott. A szive fáradt riadtsággal vert, tüdeje hörögve járt, mint a fújtató. S most olyan jól esett neki az a búgó, kelepelő hang, melyet a malom kereke vert. Hosszú, hosszú ideig feküdt ott s érezte, hogy lassan visszatér testébe, meredt, megkínzott, halálos gyötrelemtől remegő testébe az élet. Később föl is tápászkodott fektéből, de megint visszahullott. Újból pihent. Szempillái ólomsullyal nehezedtek le s úgy szeretett volna kicsit aludni! Csak aludni! Csak egy keveset. Nagyon keveset és semmire se gondolni. S az álom, ez a furcsa barátja minden fáradt és szenvedő embernek, el is jött. Hanem azért az agyában megmaradt és tovább zúgott ez az egy gondolat: Csak egy keveset aludni... Nem is aludt sokat. Pitymalatkor fölébredt. Éppen hogy derengett a keleti égbolt s a hadnagyot irgalmatlan hideg rázta. Föltápászkodott hát és ingó lábakkal, remegő inakkal járta körül a talpot. A malom túlsó felén ruhaszárító kötél volt kifeszitve, rajta néhány durva ing s egy halászgunya száradt. Egy ideig gondolkozott a hadnagy, aztán levette a ruhát s egy inget a kötélről. Már éppen föl akart öltözködni, amikor tekintete a partra esett. Arra pedig most már nem is gondolt. S a part, a balpart, az ezerszer megátkozott, a sóvárogva áhított balpart ott volt tőle vagy húsz lépésnyi távolságban. Erős kötelek kötötték hozzá a malmot s a láttára minden kötélnél erősebb hit kötötte a hadnagyot az élethez. S a malom végén egyszerű kis csónak locsogott a vizen. — Hála neked, mennybéli Úristen! — szakadt ki a sóhajtás a hadnagy melléből s már bele akart ülni a kis járműbe, amikor megállította egy gondolat. — Nem szabad kimennie a csónakkal, hiszen akkor nem tudja visszahozni a malomhoz. Ebből pedig megtudják, hogy valaki járt itt, aki nem csónakon jött, tehát a viz hozta a malomhoz. Ha már most keresni találnák Mainzból, nyomára akadhatnak. Mert a molnár elmondhatja, hogy valaki, aki úszva jött, az ő csónakján érte el a partot. Ezt pedig nem akarta. Tudta, hogy itt az alkalom, amikor igazán eltüntethet minden nyomot. 17
