Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
Fölhúzta hát a molnár durva halászingét, kopott bőrnadrágját s a maga ázott, csomóba kötött ruháját beleeresztette a vízbe. Az ár elkapta és gyorsan sodorta magával. S János hadnagy most már nevetni szeretett volna. Hiszen már a ruhája sem árulhatja el. Hanem alig úszott el néhány ölnyire a ruhacsomó, egyszer csak valami örvénybe került s a lekapta a viz alá. Akkor szisszent csak föl János ur: hiszen a pénzét bennehagyta. Egy szemhunyásig még arra gondolt, hogy utána ugrik, de aztán látta, hogy hasztalan lenne s igy letett tervéről. Csendesen szidta önmagát, majd benézett a malom kis ablakán. Mély csönd volt odabenn, csak jóizü horkolás hallatszott. — Ne haragudj rám, becsületes atyámfia, ki az igazak álmát aiszod ezen a hajnalon, amiért elviszem száradó holmidat, de én most még szegényebb vagyok, mint te s nekem el kell jutnom Párizsba — suttogta a hadnagy. Azzal szép csöndesen beleereszkedett a vízbe. Két nagy lökéssel elérte a partot. Ott aztán hoszszu botot kerített magának és elindult arrafelé, amerre az utolsó csillagok nyugatot mutatták. Messze, nyugat felé erdős dombsor emelkedett az égnek. Kalap nélkül, mezítláb, csuromvizes ruhában rótta a tarlókat, szántásokat, mezőket, ligeteket János hadnagy. Az erdős dombsor felé igyekezett. Hanem minél tovább ment, annál messzebbre távolodtak a dombok vagy legalább is a holtrafáradt vándornak rémlett úgy. Valami majorban békés emberektől ennivalót kért. Adtak szívesen. Tejet és kenyeret. — Mohó étvággyal látott neki az evésnek. Hogyisne! Hiszen 24 órája egy falat sem fordult meg a szájában. Aztán elköszönt nagy tisztességgel és fáradtan ballagott tovább. Most már tudta, hogy az a dombsor, amely nyugaton emelkedik az égnek, a Hunnsrück. — Bágyadtan, lüktető halántékkal, meg-megpihenve botorkált előre. Már nem is igen nézte hova lép. Szinte csak a feje húzta előre. S az az öntudatlan, ösztönné vált akarat, mely Tokajtól való elindulása óta belegyökerezett a leikébe s mely éjjel-nappal azt hajtogatta: előre! Déltájt mégis csak elérte az első dombhullámokat s mikor az erdőség első fái betakarták s érezte, hogy most már védik a zöld lombok is: cserbenhagyta ereje. Kiszáradt torokkal, cserepes ajakkal és valami nagy, fáradt közönnyel a szivében heveredett le egy fa tövében. S ahogy ledült, elnyomta az álom. Döngő méhek röpködtek körülötte, hangyák másztak a kezén, arcán, de mindezt nem érezte. Aludt álom nélkül. S a madarak halkabban fütyörésztek, a fák csöndesebben suttogtak. Vigyázott rá az Isten ... A KIRCHSCHLAGI KOLDUS. Bingen felől nehéz postakocsi kanyarodott arra az útra, mely a Hunnsrück erdőségein át Kirchschlag, Thronecken falvakat érintve, Trier felé visz. A négy erős ló megfeszült inakkal húzta a nehéz jármüvet, mely egyre keservesebb nyikorgással haladt a mindig jobban emelkedő utón. A Hunnsrück zöld, erdős dombvonala lassan közeledett s a kocsis ostorral, szóval, szidással, dicsérettel ösztökélte izzadó lovait. Ha egy-egy tanya előtt ment el a batár, vidáman húzta elő a kocsis a féltve becézett ezüstös kürtöt s jókedvű melódiákat játszott rajta. S messze a kocsi mögött, a lapály láthatárán egyre homályosabban, ködbeveszően csillogott a Rajna csikja. Az utasok — komoly német urak és jókedvű dámák — gyakran nézegettek elgondolkozó arccal arra a hallgatag, fiatal asszonyra, aki látszólag lélek nélkül ült a helyén. Tekintete újra és újra végigkutatta az ut mentét, a földeket, erdőket, s néha-néha egy-egy sóhajtással könnyített magán. Kora reggel óta utón volt a kocsi. Bingenben felvette a Mainz felől jött postakocsi utasait s most Kirchschlag felé igyekezett. A lovak prüsszögve, izzadva húzták, a kocsis pipázott s az utasok lassanlassan beleuntak mindenbe és ásitozva unatkoztak. Délután három órára járhatott az idő, mikor a kocsis kinyújtotta karját és előre mutatott. Az utón a kocsi előtt valami vándorlegényféle, avagy talán koldusember bóklászott fáradtan, csendes megadással. Mivel az ut meredeken emelkedett s a kocsi is csak lassan haladhatott, jó ideig figyelhették a szegény, mezítlábas vándort, aki dülöngve ballagott az ut oldalán. Néha leült az ut szélére, aztán megint megemberelte magát és elindult, de bizony csakhamar újra kidült. Félóra alatt utolértek. Rongyos ruháju, fekete arcú, borostásképü ember volt, a szemei talán betegségtől vagy a kimerültségtől lázas fényben égtek és tagjai reszkettek. Amint a közelébe értek, rákiáltott a kocsis. Hanem annak nem igen volt beszélgetésre kedve. Csak a fejével intett. — Álljunk meg, — szólott a kocsis és meghúzta a gyeplőket. A lovak lihegve állottak meg s az utasok kíváncsian szállottak ki. — Igyál testvér! <— kínálta oda a kulacsát a jószívű kocsis. A vándor pedig hosszú, hosszú kortyokban ivott s aztán hálás szemekkel nézett a legényre. Néhány töredezett, értelmetlen szó ugyan elhagyta az ajkát, de azoktól nem lettek sokkal okosabbak az utasok. Érdeklődve, szánakozva beszélgettek róla, valami alamizsnát is összeadtak s aztán tanácskozni kezdtek ott 18
