Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-06-01 / 3. szám
A rabul ejtett törölc lányok (bulyák) oktatják aszszonyainkat a török és a kazul varrásra, hímzésre, a vontarany és a vontezüst felhasználására stb. Ezért találunk minden kastélyunkban török bulyákat. Ezért Ievelezgetnek főasszonyaink a török földesurak feleségeivel. Példákat (mintákat), kész míveket s nem ritkán felvilágosításokat kérnek tőlük. A keleti és a nyugati ízlés és művészet egyesítéséből támad aztán az a magyar női viselet, amely a hódoltság korában szintén csodálatot keltett. Az iparművészet olyan remekei gazdagították ezt a viseletét, amilyenekről — sajnos »—< ma már csak régi írásaink beszélnek. JEGYRUHA A lányok hozományát a régi időben jó magyar szóval jegyruhának hívták. Ez a jegyruha jobbára öltözetekből, fehérneműből és arany-, ezüstmívekből állott. A legnagyobb értéket a ruhaneműek tették. Ezek ugyanis az akkori szokás szerint szórva-hintve voltak drágakövekkel, igazgyöngyökkel és aranyboglárokkal. A ruhaneműeket nem szabók készítették, hanem az állandó udvarnép asszonyai és leányai. Sok időt s rengeteg fáradságot vett ez igénybe, mert a különféle hímzés, az arany- és ezüstfonállal való varrás, a récék, csipkék, peremek készítése keserves munka volt. Aztán az akkori szokás szerint egész sereg arannyal és selyemmel hímzett “felimeget” is kellett készíteni. A menyegző alkalmával ugyanis a férfivendégek ilyen hímzett inget, a nők meg gyűrűt kaptak ajándékba. IDEGEN MÓDI Magyar lánynak jegyruhául természetesen csak magyar módra készült öltözeteket adtak. De megesett az is, hogy a magyar udvarnépnek idegen módi szerint kellett mindent elkészítenie. Ez olyankor történt, amikor a menyasszony idegen származású volt. S csodák csodája, a mi asszonyaink és lányaink a bécsi módi szerint is pompásan elkészítettek mindent. Egy ilyen esetet hamarjában elmondhatunk. Batthyány Ádám Bécsben szolgált az udvarnál s a bécsi szél hamar kifújta fejéből az apai szózatot, amely úgy szólt, hogy idegen nemzetet ne végy, banem magyart. Ugyancsak az udvarnál szolgált akkor Formantin Auróra kisasszony. A nevén kívül alig volt egyebe. De Batthyányi azért meghódította. 1631-ben megtörtént a gyűrűváltás. A menyegzőhívás a következő év elején esett meg. Miután Auróra kisasszony udvari dáma volt, a bevett szokás szerint a császár és a császárné is résztvett a lakodalmán. A menyasszonynak tehát ruházat dolgában ugyancsak ki kellett tennie magáért. Igen ám, de nem volt sem módja, sem anyja, aki öltözeteit elkészítette volna. így hát Batthyány édesanyjának, a nagylelkű Lobkovitz Povpel Évának kellett mindent csináltatnia. Ez a teljesen magyarrá vált asszony mestere volt a női kézimunkának s Auróra kisasszony bátran magára ölthette Bécsben, amit neki magvar földön varrtak. És Poppel Éva udvarnépe (Dobrán és Szalonok várában) hozzáfogott a munkához ... A drága bársony, atlasz, vontarany stb. tömegesen fogyott s Poppel Éva erszényét ugyancsak meglaposította. Aztán egymásután elkészültek az udvarló, a kurtafarkú, a hosszúfarkú stb. szoknyák a megfelelő prémekkel és a föléjük való sercli bomeszekkel. A /'arikerokat jól megrakták aranvfrancli kkal és boglárokkal; megvarrták a popecliket, a tót táncsárokat, a bársonygallérokat. A gyöngyfűzők igazgyöngyökkel rakták meg a bomeszeket s pipforrnára csinálták a tűzött ujjakat. Végül Poppel Éva az ágvakat is megszerezte. “Hebanumfa mintára készültek. A sok öltözet és fehérnemű úgy készült el, hogy Auróra kisasszonynak az ujját sem kellett megmozdítania s egy fillérrel sem kellett a költségekhez hozzájárulnia. De azért sarka büszkén emelgette szoknyája récéjét és civakodott, “amint egy házas asszonyember szokott.” Poppel Éva csak azt kérte tőle, hogy “ne laknék oly örömest Bécsben.” És Auróra ezt az egyetlen kívánságát teljesítette. Csakugyan Magyarországba költözött, mert a férje odavitte. De magyarrá ott sem lett. Menyegzők, keresztelők és farsang alkalmával a táncokat vígan ropták. Ilyenkor a szép virágénekek és táncnóták is járták s a ház asszonya együtt énekelt az udvarában levő lányokkal. Az ének és muzsika közönséges napokon sem hiányzott. Révayné Forgách Zsuzsannáról például feljegyezték, hogy udvarának lányaival együtt éneke Igetett s olykor táncolt is. SZÁLLÓVENDÉGEK A XVI. és a XVII. században a szállóvendégek igen gyakoriak voltak. A kastélyokban szívesen fogadták a vendégeket s a háziasszony jól megvendégelte őket. Legszívesebben persze a rokonokat fogadták. Az egykorú levelek egész serege hir-42
