Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-06-01 / 3. szám
kövezet felé. Azt mondják, ilyenkor, ebben a pillanatnyi időben lejátszódik életünk. Szeme előtt ott lebeghetett egy egyszerű gyermekkor minden varázsa: erdő, mező, felhőbe villanó lepke, amit nem tudott megfogni: munkás vidéki ifjúság és akkor egyszer, valahol egy törés: lázadás volt-e vagy álomkergetés? Vagy egyszerűen hiábavaló munkakeresés? A külsőségek társadalma kizárással bünteti, akinek a járkálásban elkopott a cipője. A józanok nem bírják az álomkergetőket és a rendőrség végeredményben mindég félretólja a Iázadozókat. Megérkeztek a mentők és a rendőrség. Még mindig ott álltam, pedig egyszer már dolgomra küldtek. A mentőorvos odahajolt az ember fölé a rendőrök az elütő vezetőnek és a két boltosnak az adatait vették föl. A mentőorvos intett: már nincsen segítség; az egyik rendőr futólag átkutatta a zsebeket: pár cédula, aprópénz, ez volt minden. A felnőttek, hozzám hasonlóak, tétlenül heverésztek a homokban. Mi már nem építünk homokvárakat, pedig mi vagyunk azok, akik tudják, magaslaton kell emelni, nehogy elérje a tenger árja, cementet kell a homokhoz keverni, hogy megkeményedjék, meg kell venni a területét, ahova építjük, kerítéssel kell védeni betolakodók ellen »—ezer és ezernyi apróság betartásától függ, hogy megmarad-e a vár. A szegény ember, aki itt fekszik, úgy látszik, elindult egy várat építeni, de elvéthetett egy-két apróságot. Cézár, Napóleon, hibátlanul dolgoztak ideig-óráig, de őket is elseperte egy hullám: valahol a világmindenségben létezhet egy törvény, hogy csak az az ember nem téved — aki nem csinál semmit. Mi, akik barázdát sem húzunk a homokba, végrendelkezünk hagyatékunkról. Az ő életének mérlege: pár rongyos papírdarab, rézpénz. Vállalta a rizikót és már korán veszített. A mentő autó elszáguldott a halottal, a rendőr szólt a vezetőnek, hogy nem tartja hibásnak, elmehet, csak egy pro forma tárgyalásra kell majd mégis eljöjjön, a boltosok visszamentek az üzletbe az első vevőket kiszolgálni; én gondolkoztam, vajon a főnököm elfogadja-e a balesetet kifogásul 20 perc késésért, amikor nem voltam sem tettes, sem hivatalos tanú, sem áldozat? Még egyszer visszanéztem: az autók most már kitérő nélkül folytak az utcán, mintha semmi sem történt volna. Unokáim eldobták a törött fadarabot, ink ább csak nedves homokból építik a hidat. A pillanat az autó lökése és a kövezet között továbbfolyik. A kérges kéz, az olajfoltok a ruhán mesélnek: valamilyen autójavító műhelyben söprögethetett. Mindegy akár álmok, akár lázadás, akár a sors verte le, valahol már egészen közel a kövezethez, összeszedte a romokat és beállt a többi hangya közé rizikótlan munkásnak. Ehhez erő kellett és indítóok, ami nem lehetett pusztán az éhség, mert pzt csillapítja az állami welfare . Talán mégis lázadó volt, aki most, későn, belátta hogy a kényelmesek is szolgálatért szolgálatot adnak; hogy minden embertársa egy érték, hogy mindegy, akár mint király, akár mint szolga játssza valaki szerepét az élet színpadán, nem a szerep a fontos, hanem hogy jól játssza. A gyerekek keze alatt kezd kialakulni a mesebeli várkastély. A szegény ember nyoma egy aktaszám lesz az utolsó tárgyalásról, egy nyugta a város könyveiben a temetési költségekről, hat év kötelező megőrzésre, aztán az is elenyészik? Beállt az ár, "úgy-e megmondtam , a hullámok már a vár külső bástyáit rombolják. Volt-e joga annak a vezetőnek beleszólni egy újra épülő álomba? Az az ember még nem volt készen, ember volt, önmagának éppoly érték, mint az, aki elgázolta. Amióta Káin megölte Ábelt, jogot kaptunk egymás váraiba beleszólni? Hogyan engedhette el a rendőrség azt a vezetőt, akinek látnia kellett volna egy, a kocsik között kifelé igyekvő embertl Az, hogy az utolsó háromnapos hétvég áldozatainak száma hatszázon felül van, kifogás a hatszázegyedik gyilkosságra? A tenger haragosan dübörög, egy óriáshullám elmossa a homokvárat, a gyerekek szomorúan nézik a helyet. Vagy tényleg elmosta-e az ár a büszke épületet? Csak a homokot tudta elvinni, a forma, a szépség megmaradt, még él a szomorú gyermekszemekben, csak velük együtt fog elmúlni. A Még -szám-sem, akit a mentők ma reggel hordágyon betoltak a mentőkocsiba, ember volt, szépség, az Örökkévalónak meg valósult gondolata: nem múlhat el, éppoly kévéssé, mint a Teremtő maga. Kiemelkedik felhőkarcolók, hatalmas gátak, évezredes gúlák, minden fölé, amit alkottunk, mert ez mind el múlik velünk együtt; de ő marad, egy ember, aki szerepet játszott az Isten írta darabban és éppoly maradandó, mint minden isteni idea. A homok a parton megint sima, mert a homoknak nincsen gondolata és mulandók vagyunk mi emberek, ha anyaggá alacsonyítjuk önmagunkat. A nap már egészen hanyatlóban van, lassan 37
