Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
haza, neki a házának. A kutyák vonítottak és egymást felverték az idegen szagra. Csak az ő kutyája nem vakkant, ahogy a kiskapun benyitott. Ah. Szinte megtántorodott, ahogy világosan felötlött az eszében: nem kell oda kutya, ahova tolvajt várnak éjszakára. Meg kellett állania, mert egész mostanáig nem hitte és most látnia kell, hogy az igazság igaz. A pitvarajtót is zárolatlan lelte. Csikordulás nélkül nyílt a sarkán.. . Meg van kenve... A gyerek miatt. Hogy az fel ne ébredjen. Bezzeg azelőtt mindig csikorgott... A hátulsó ház ajtaja félig nyitva volt. Megtorpanva bámult be. Ott állott a szoba közepén a jedző. Az erős, nagy kövér ember.. . Az asszony az ágyban. Nyújtózkodva, meztelen karokkal, szép, fehér, meztelen, kövér karjaival. Az inge is fehér, a dunnája, a párnája ... így uras ... A jegyző odalépett az asszonyhoz és Mihály előtt elfakult a világ, bevágta az ajtót, bedühödött rajta és mikor az asszonya arcáról rávillant a rémület, akkor rávetette magát, hátulról, mint az éhfarkas az ellenségre és legázolta azt a földre. Ráült a mellére, a torkára és az ujjaival fojtva, kereste, görcsösen markolta a fuldoklóját. Az utolsó pillanatban eresztette vissza a másvilág határáról, mert eszébe jutottak a fehér dollárosok ott a távoli asztalon, az okos szavak, a kontraktus és megjött a nyugodt esze. — Hát uram — mondta rekedten a feleszmélőnek, — megjöttem, fizetni! Beváltani a kontraktust... Elég a fizetség? vagy kell még? Az asztalra vetette az írást. — Tintát. Az asszony lemászott az ágyról, fehér inge alól lógtak vastag fehér lábai. Mihály elnézte. Hát ezért ölte ő magát egy életen át. Idehaza, odaki... a féreg! A jegyző felállott, az asztalhoz ült. Kézbe vette a vékony kis gyerektollat, amit az asszony tett elé és kétszer is megállva, végre aláírta az írást. Minden ki van fizetve ... — így —' mordult a gazda, — most már Isten hírével. A húsos, nagytestű úr felállott, kihúzta magát. — Most már nem tartozunk egymásnak — szólt Mihály és félretolta az írást. De az úr egyszerre magára eszmélt. — Nem? — mondta gúnyosan hátha! Éles szürke szemeivel bele akart látni a parasztba, a kapzsi és falánk parasztba, akinek csak az a fontos, az írás! A birtok, a pénzl A parasztra, akiről azt hitte, hogy már újra úr rajta, mert kielégítette és megvetően nézte le és könnyelműen bízta rá magát egy gondolatának igazára. — No, még nincs rendben, Fekete Mihály! Mikor én a maga birtokát megvettem, valamit adtam érte. Pénzt. Ha nem sokat, de adtam. Maga sem ingyen kapta: vette. Az asszonya bőrén vette .. . Az asszonybőr az enyém. Mihállyal megtántorodott a szoba. Iehúnyta a szemét, aztán nagyra nyitotta, tágasra, lelkesre, feneketlenre. —< Hát maga okos ember, Fekete Mihály — nevetett az úr, maga csak kileste a percet, nagy jogász lett kend odakinn. Hiszen hallottunk róla. —• Békével legyen az úr mondta síri hangon Mihály. A jegyző, az úr olyan bátorságban érezte magát, mint otthon az irodájában. — Ez bizony jó vásár, ócsó vásár. Ügyes ember, szerencsés ember ... miszter Fekete! Fekete Mihály egyre magasabbra, egyre óriásabbra érezte magát nőni és úgy tartotta féken a lelkét, mintha ezermázsás indulatok akarnának leszakadni belőle. No, parolázzunk rá, hiszen mi nem sérthetjük meg egymást, mi ismerjük egymás kis üzleteit! Ügye, miszter Kontraktus! Fekete Mihály meglódult, mint a hegyomlás. Ez a szó, ez a név, amerikai boldogtalan komoly életének egy szóban ez a gyilkos felrobbantása, a gúnynak ez az öldöklő patronja megindította a hegyet s az átkozott most mind felforrt benne, amin odakinn dollárgyűjtő magyar fajtája csak érez átkot az itthon ellen, ez egy baj ellen s ráomlott az úrra és maga alá temette. És ölre kapta, míg csak ott nem csörgött szét a keze közt, a markában, a tiszaháti kis falvak sötét nagy félelme, a vastag pióca, már véres cafat __ Akkor fogta a szerződést és darabokra tépte. — így kellett vón kezdeni ~ szólt békésen. S elindult, nyugodtan, komolyan, ki a házból, az Igazság reggeli fényében. MÁTYÁS KIRÁLY ÉS A KOLDUS Igazságos Mátyás királyhoz egyszer koldus állított be kéregetni. Arra kérte a királyt, hogy a szokott adománynál többet adjon neki, mert i—> ő a király testvére. Hogyan? i—i kérdezte a meglepődött király. —i Hát Ádámról, Éváról —• felelte a koldus szemtelenül. A király pillanatnyi gondolkozás után egyetlen fillért nyújtott át a koldusnak, aki meglepetésében szóhoz sem jutott. Köszönetét is elfelejtett mondani. Csak csodálkozni tudott. Mátyás király elnéző megértéssel rámosolygott s azt mondta neki: Ha Ádámról, Éváról minden testvérünk ennyit ad neked, gazdagabb leszel minden királynál. (V.) 15
