Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-06-01 / 3. szám

A férfi úgy tett, mintha nem ellenkeznék. Ö természetesen nem fog erőszakoskodni. Maga sem tehet arról, hogy ,'demerészkedett. Igazán úgy, mint az acél a mágnes vonzására. Mert vannak olyan parancsoló rokonszenvek, melyeknek nem lehet ellentállni. Akkor sem, ha az ember a társadalmi törvények korlátáit kénytelen áttörni miattuk.

—' És ez ilyen volna? — kérdezte gúnyosan az asszony.

—< Igen felelte a férfi halálos komolysággal.

Az asszony lesütött szemmel forgatta kezei közt a rétikul t:

— Hát persze, ezeknek a korlátoknak áttörését maguk férfiak különös előszeretettel művelik, mert az jelenti maguk számára a legkisebb felelősségvállalást.

— Felelősséget? Boldog lennék, ha az elépzelhető öszszes felelősséget viselhetném magáért.

— Beszéljen halkabban —< intette le az asszony, #— különben is elmúlt már az engedélyezett öt perc.

Hallgasson meg! Csak pár szó az, amit mondani akarok. Harmincéves vagyok, ügyvéd, jólmenő irodám és vegyonom is van. De még soha az életemben nem voltam szerelmes, mert még nem találkoztam azzal a nővel, akit elképzeltem magamban. S amint most lefelé jöttem a lépcsőkön, előre únva az embereket, akikkel majd találkozni fogok, egyszerre megpillantottam magát. Azt a nőt, akit én elképzeltem, mintha egyenesen az én gondolataimból lépett volna ki a valóságba. Érti ezt? Nem tehettem másként. Ide kellett jönnöm és meg kellett szólítanom. Azt nem várhattam meg, hogy talán örökre eltűnjön az életemből.

Az asszony a fejét csóválta:

г—* De hiszen azt sem tudja, hogy ki vagyok. Vagy az mellékes? Csak az a fontos, hogy a külsőnk legyen valamennyire megnyerő? Ez tulajdonképpen nagyon megalázó a női nemre.

— Téved, én magát már régen ismerem, nemcsak a külsejét, hanem a lelkét is.

/—i A Ielkemet? Mit tudhat a Ielkemről?

— Mindent. Vannak arcok, melyekből a lélekig lehet látni. A magáé is ilyen. És mondhatom, nekem ez a lélek fontosabb a szép külsőnél is.

— És ha csúnya volnék?

— De nem az.

— Ha megcsunyulnék?

— Az én sorsomon már az sem változtatna.

Az asszony elgondolkodott.

— Vár valakit? •— érdeklődött a férfi.

Az asszony a vállát rándította némán.

— Az urát?

Mosoly volt a felelet.

— Talán a kedvesét?

— Ohó!

— Ne haragudjon, de úgy érzem, mindent tudnom kell.

Szeretem.

r-> Elég volt i— akart szólni az asszony, de a hotel-boy lépett eléje. Az a szám várja a telefonhoz, amit az előbb már többször keresett. Az asszony a férfi felé fordult búcsúzásra emelt kézzel. Aztán megsajnálta, amint kér-Ielően, szinte sebzetten nézett rá. Különben kedves, okos arca van, meg kedvesen beszélt a lélekről is, amit többre becsül a külsőnél. Egy pillanatig eltűnődött ezen, majd hirtelen mosoly villant meg a szemében.

— Megvárhat — mondta kedvesen és a fotöj két karjába kapaszkodva, nehézkesen felemelkedett. Amikor megállt, balcsípője mélyen lesüllyedt, majd szaporán biccenő léptekkel elindult, mintha a sietéssel leplezni tudná testi hibáját. S ez még szánalmasabb látványt nyújtott, mint az el nem titkolt sántaság.

A férfi előrehajolt és úgy nézett utána dülledt szemmel.

—• Hisz ez sánta! kiáltott fel csaknem hangosan s verejték gyöngyözött végig a testén. Úgy érezte, hogy komisszul becsapták. Jól kitervelt és pontosan végrehajlott asszonyi művelet áldozata lett. Ez a nő valószínűleg sűrűn keresi fel a forgalmasabb helyeket, ahol hasonló eszközökkel csalogatja magához a gyanútlan férfiakat. Most azonban póruljárt és kénytelen volt leleplezni magát időelőtt. Ezek után joga lenne ahhoz is, hogy szó nélkül felálljon és meg se várja mire visszajön a telefontól. De az asszony, mintha maga is ettől félt volna, máris sietett vissza bicegve, botladozva és félénken kutató pillantással a szemében. A férfi a legszívesebben rárivalt volna:

<—■1 Lelepleztem.

Az asszony leült. Már nem folytatta a korábbi viselkedését, már nem volt értelme a színészkedésnek. Kínos zavarban, hízelgő pillantással nézett a férfira, mintha szóra akarná bírni. De az hallgatott. Mit is mondjon ennek a szegény, sánta nőnek. Hajlandó részvétet érezni, de nem hajlandó merő részvétből érdeklődést erőszakolni magára. Ennek még a gondolatára is fellázadnak egészséges férfiösztönei. A gyors szabadulás módján törte a fejét és elkomorodott ábrázattal a fotöj karját ütögette. Ejh, mit, legokosabb, ha minden kertelés nélkül fog beszélni.

Nézze asszonyom — kezdte mondani.

Az asszony rémülten nézett rá:

i—i1 Ne folytassa, úgyis tudom, hogy mit akar mondani. Rendben van, csak arra az egyre kérem, hogy ne hagyjon itt rögtön. Sokan látták, amikor hozzám jött s ezek mind rajtam mulatnának, ha most hirtelen faképnél hagyna. Az előbb én engedélyeztem magának öt percet, most én kérek ugyanennyit magától.

A férfi megkönnyebbült. Túl van a veszélyen. Már arra is hajlandó lett volna, hogy nagylelkűen beígérje barátságát közömbös beszélgetések számára, ha nem kezdte volna bosszantani az asszony kutató és egyre gúnyosabb mosolya.

— Min mosolyog kérem?

— Ó, csak arra gondoltam, hogy maga milyen szépen beszélt kevéssel előbb a Iélekről.

A férfi haragosan elpirult.

—- De azóta rájöttem —« felelte nyersen, <—> hogy becsapott.

3-4