Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-06-01 / 3. szám
ÉP TESTBEN ÉP LÉLEK Irta: Szitnyai Zoltán Évek óta kereste már azt az asszonyt, akit a lépcsőkön Iejövet pillantott meg a szálloda Kálijában. Eddig még nem is látta, csak tudta, hogy lennie kell, elképzelte magában, talán valami festmény után, amit egy képtár falán látott vagy egy mozifilmből vagy még régebben a serdülő kor határán, amikor először bukkant fel benne a nő képe, a nőé, akit örökké szeretni tudna. A félálom pillanataiban olyan élénken tudta maga elé idézni, olyan tisztán és élesen látta az arcát, mintha régi ismerőse lenne. A haja szőke volt, a rugalmas hajszálak egészen gyönge hullámvölgyeivel, a homloka magas, értelmetsugárzó, szinte prófétai, szép volt, de a pontosan betartott arányok összhangja nélkül, görög arcéllel, határozott vonásokkal s a pirosságnak szinte egyiptomi izzásával az ajkán. Amit azonban először kellett meglátni ezen az arcon, az a szem volt. Már sokkal több, mint szép, csodálatosan kékfényű tekintet, fojtott lángolással és mindég valami nyugtalanító, bágyasztó rejtelemszerűséggel a nagy szemüreg árnyékos barlangjában. Talán ezt akarja eltitkolni és ezért hunyja le sűrűn a szemét. Az alakja már annyira hibátlan, mintha a tökéletlenségre hajló természetnek valami tévedése hozta volna létre. Öt látta meg a szálloda halijában. A vitrin előtt állt s a szekrény mélyébe rejtett tükör vetítette vissza arcának vonásait. Talán észrevette azt a döbbent tekintetet, amivel ő torpant meg hirtelen a lépcsőn. Megfordult, szinte csodálkozó pillantással, majd eltávolodott a vitrintől és néhány lépéssel tovább egy fotöjbe ereszkedett. A csodálatosan kékfényű szemekre ráhullott a szempillák hosszú függönye. A portás nem tudott felvilágosítást adni. Nem lakik a szállodában, talán csak vár valakit. A férfi néhányszor végiglépegetett a kijáratig vezető futószőnyegen. Közben az asszony felé lesett óvatosan. Kétségtelenül ő az, akit mindeddig sohasem látott, csak elképzelni tudott magában. A sors megmutatta azt, aki után évek óta vágyik, hogy talán a következő pillanatban tovább vigye és ismét eltüntesse az emberrengetegben. Az a félellemérzés fogta el, mint amikor egy édesen jó és elsuhanó álomképet vissza akar kényszeríteni az eszméletlenség boldog állapotába. Egy pillanatig még eltétovázott a kijáratnál, aztán hirtelen megfordult és ott, ahol az asszony ült, helyet foglalt a szembenlévő fotöjben. Az asszony nem vette észre, vagy legalább is úgy látszott, mintha nem venné észre. Folyóiratot forgatott, lassú lapozással, mint aki a várakozás idejét valamivel el akarja tölteni. Egyszer sem nézett fel s arról sem vett tudomást, amint más férfiak haladtak el mellette és fürkészve álltak meg néhány lépés után. De az is lehet, hogy nem is vár senkit, talán csak a szálloda mozgalmas csarnoka csábította magához, mint a lámpák fényforrása a röpdöső éjjeli lepkéket. De ennek egész külseje ellentmondott. Éppenséggel nem volt rajta semmi feltűnő s apró dolgait a használatra szánt tárgyak előkelő célszerűsége jellemezte. Itt bizony alig van remény a sikerre, ha csak váratlanul elő nem kerül egy ismerős, aki pajtási karolással eléje viszi: «—< Asszonyom, ez az úr régi barátom, doktor Török Sándor ügyvéd, engedje meg, hogy bemutassam. Várta, hogy talán egyszer mégis felnéz az asszony. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét, hogy mint egy nyitott kapu fogadhassa majd be az asszony tekintetét és élvezhesse a lélek mélyéig. De a kesztyűtlen ujjak tovább lapoztak a füzetben anélkül, hogy az asszony feltekintett volna. Még a karkötőóráját is úgy tartotta maga elé, hogy lehajtott feje mozdulatlan maradt. Az a gondolat, hogy megjön az a valaki, akit talán vár és a megismerkedés reményét is elviszi előle a sors, egész felizgatta. Lehet, hogy botrány lesz, de mégis meg kell próbálnia. Ezzel az életének tartozik. Hirtelen felállt és az asszony elé lépett: ' Török Sándor vagyok >— mondta aztán és alig tudta leküzdeni hangszálainak kínos remegését. Az asszony először csak azt látta, amint a férfi árnyéka a kezében lévő füzetre hullott. Csak azután nézett fel, amikor már megszólalt a férfi. Kellemes, mély hangja volt, mint a hosszan-zengő gongütés. Talán egy régi ismerős, akit már elfelejtett? A neve után éppúgy lehet ismerős, mint ismeretlen. Némán és kérdőn nézett rá. Aztán amint megpillantotta a férfi arcán a bizonytalanság zavarát, már gyanakodással kérdezte: — Mit óhajt? A férfi meghajtotta magát: : — Mindenekelőtt alázatosan kérni szeretném, hogy beszéljen velem úgy, mintha régi ismerőse volnék. Az asszony már felelni akarta, hogy menjen, de azonnal menjen, aztán meglátott néhány figyelő arcot, várakozóan és kíváncsian, mint amikor a nézőtér sorai elcsendesednek és várják a színpad eseményeit. Hát nem, erre a szórakoztató szerepre nem vállalkozik. Majd elintézi ő azt az ügyet minden nyilvánosság nélkül is. Erősen a férfi szemébe nézett. —i Á! — mondta túlhangosan és hirtelen mosolyt kényszerített magára — jó estét Török. Meg sem ismertem mingyárt. A férfi egy pillanatra meghökkent, aztán helyeslőén elmosolyodott. —' Köszönöm — suttogta az asszony mellé ülve. A kíváncsi arcok csalódottan elfordultak. Az asszony közel húzódott a férfihoz az egész halkan, de nagyon határozottan mondta: — Nézze — és maga elé fordította karkötőóráját, — öt perce van, amikor ide ér a mutató, azonnal feláll és eltűnik innét. 3J
