Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-06-01 / 3. szám
jainkban is megtaláljuk a kettőség csábító varázsát. Az ünnepelés faluhelyen mindig csoportosulást jelent, az egész közösség résztvesz benne és idővel minden uniformizálódik. Ebben a búsvéti szokások sem képeznek kivételt. Való igaz, bogy vidékenként a földrajzi viszonyok és a gazdasági állapotok, valamint az elzárkózottság is nagy különbségek kialakításához vezettek. Ezért nem lebet pl. a búsvéti ünneplő szokásokat csak nagy általánosságban leírni, banem azokat részletezni kellene népcsoportonként és földrajzi egységenként, ami aztán alkalmat adna az etnográfusoknak, bogy egyenként magyarázzák meg, bogy egyes elemek miért hiányoznak teljes egészében a palócok körében s miért maradtak jellegzetes szokásokként pl. Mezőkövesden stb. Erre egy irodalmi tanulmányban nem jutna sem hely, sem idő. Ugyanakkor az összehasonlító tudomány sok azonos vonást fedezhet fel a környező népek hasonló ünnepi szokásaiban. Hogy mi a kölcsönzés és, hogy annak mekkora szerep jutott, mikor történt az átvétel és milyen mértékben befolyásolta az az ősit, az eredetit; ez a tulajdonképpeni nagy kérdés, amelynek eldöntéséhez gyakran van szükségünk a Iegmélyebbenjáró tudományos fejtegetések alkalmazására. Idővel az átalakult, sok-sok változáson átmenő ünneplő szokások megállapodnak, rituális szertartásokká lesznek és beleívódnak egy kisebb népközösségélettartalmába és azokat évszázadokon át is változatlanul gyakorolták. Ekkor a szokások már annyira megmerevednek, ismertetőjegyeik annyira egyéniek lesznek, semmi rugalmasság nincs már bennük és a tőlük való eltérés valósággal lázadásnak minősülne és az újítók kiközösítéséhez vezethetne. A nép nagyon is őrködik megrögzött értekei és kincsei fölött. Itt most érdekesnek tűnik annak a kérdésnek a felvetése, hogy az ország elhagyása után a különböző emigrációs csoportok mennyit vittek magukkal a helvi szokásokból és azokból mennyit gyakorolnak a befogadó országban anélkül, hogy nevetségessé válnának olyan környezetben, amelyben legalább is eleinte idegeneknek minősülnek. Számos emigráns kikérdezése után arra a sajnálatos megállapításra jutottam, hogy a hosszabb ideje tartó távolélés szinte kitörli az emlékezetből a régi szokásokat s azok gyakorlása nem csak hogy megszűnik, hanem valósággal elködösődik és elmerül valamiféle álomvilágban 50-40 esztendő elmúltával idő kell már ahhoz, hogy ismételt kérdezősködéssel valami mégis csak előbukkanjon és a gondolkodó arc ilyenkor szinte gyermeki mosolyra derüljön a régen elfeledett s évtizedek óta nem gyakorolt szokások felidézése közepette. Egy-egy tésztarecept sokszor élénkebben él az emlékezetben, mint egy ünneplő szokás, mert hiszen az idegenben élnünk csak kell, de a szellem emlékei valahogyan könynyebben elmúlnak s azokat az újfajta életbe való beleilleszkedés gondja miatt nehezebb a múltból előteremteni. A második nemzedék pedig már valóban bajban van ebből a szempontból, de hogyan is kívánhatnék tőle azt, hogy amit esetleg csak hallomásból ismer és soha nem élt át, megőrizze emlékezetben mint jelentőség-nélküli gyermekmesét? A nemzeti szokás, az ünnepségek lassanként feledésbe merülnek, de veszendőbe megy a nyelv is, ha arra a katlanra gondolunk, amelyben mindannyian egyformán fővünk, amíg környezetünk valahogyan befogadott bennünket. Csak itt Cleve- Iandban ötvennél több etnikai csoportot tartunk nyilván. Mindegyikük hozzájárult valamivel az amerikai élethez. Mindegyik adott valami sajátosat, jellegzetesét a magáéból és, ha csak a nagyobb áldozatokra gondolunk, még a véréből is. Ma valahogyan azt látjuk, hogy valahol felébredt a Ielkiismeret, és az etnikai értékek fölébresztésére és megőrzésére terelődött a figyelem és egyre több néprajzi csoportosulás, ünnepség, megemlékezés igyekszik ezzel az áramlattal haladva éberen tartani ennek az országnak a sokrétűségét, hogy az a gazdag kincs, amely jelenlegi szállásadónknak a világát olyan nagyszerűvé tette, ne menjen kárba, veszendőbe, hanem a megbélyegző katlanelmélet helyébe az életet állandóan építő harmonikus színfóniává alakítsa át, amelyben szégyenkezés nélkül minden egyén és nemzetiség is megtalálja a helyét s ne kelljen megtagadnia azt az örökséget, amelyet sokszázévesnél öregebb hazájából magával hozott. Ma már nem kell senkinek sem szégyenkeznie, hogy az a tégla, amelyből ennek az államnak az épületét emelni igyekezett kisebb vagy nagyobb volt-e, hiszen még a legkisebb hozzájárulás is beleillett abba a sokrétűségbe, amelyből ez az ország összetevődött. A régi néphagyomány, ha megmaradhat abban a talajban, amelyben született, rendszerint évszázadokon át megőrződik. Népi hagyomány különösképpen a falu életében virágzik, de megtalálható a városi életben is. A 19. század folkloristái ezt a kérdést tévesen ítélték meg és a néphagyományból egyszerűen kihagyták a nagyobb városi településeket. Az iparosodás idején megkezdődött a falusi lakosság állandó vándorlása a nagyvárosok felé, a falusi termelés a gépek bevezetésével nem győzött 28
