Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-06-01 / 3. szám
nép megünnepli a húsvétot <— mégis országonként, de az országokon belül is vidékenként, mások lettek az ünneppel egybekapcsolódó ceremóniák. A népi mesék sokszor igen bosszú utakat járnak be. Keverednek más nemzetek történeteivel, új elemeket olvasztanak magukba, a belyi viszonyokhoz alkalmazkodnak és gyakran nem lebet már az eredeti mesére ráismerni, amikor azt valaki végre írásba foglalja, bogy irodalom legyen belőle. Sajnos a mi komplikált világunkban már csak nagyon kevés népmesét mondhatunk eredetinek, amelyben a világországutak járása közben nem keveredett beléjük idegen motívum, amelyet a lényeg megsértése nélkül, a szerkezet rovására elválaszthatnánk belőle. Ezért azután különös örömünkre szolgál, ha olyan mondára vagy mesére akadunk rá, amelyről más nép költészetében nem olvastunk még és amit tisztának és eredetinek tarthatunk. Egy ilyen eredeti népmese szól a különböző egyházi ünnepek keletkezéséről. De halljuk csak, hogyan magyarázza meg egy idős magyar özvegyasszony a magyar ünnepek, elsősorban is az egyházi ünnepek keletkezését. A mesét nem ő találta ki, hanem valószínűleg ő is csak úgy hallotta valakitől, s ki tudja, milyen régi idő kbe nyúlik vissza ez a történet, amíg egy falukutató pontosan lejegyezve a hallottakat irodalmat csinált belőle. Magyarországon valamikor három vezető vallás létezett s a mese körülbelül a 16. század végen születhetett meg. Az ország északkeleti részén, ahol ez a háromféle vallásfelekezet földrajzilag is érintkezhetett egymással, ezt tudták az egyházi ünnepek keletkezéséről: l) ‘Elment három pap vándorolni, ünnepet keresni. Református, római, görög. A református ment csizqnába, a római ment cipőbe, a görög ment bocskorba. Elértek egy nagy vizet, le kellett nekik hu- 7akodni. A református átment, nem kellett neki huzakodni. A római a cipőjét lehúzta, úgy ment átall, a görög pedig a bocskort fűzte. Túl a vizen a romai hamar felhúzta a cipőjét, ment a református után, igyekezett. A görög meg fűzte a bocskorját, hátramaradott. A református ért oda Iegelébb, a színit az ünnepeknek kiválogatta. A római is öszszeszedte a javát, a görög pedig felmarkolta az egészet, ami maradt, apró-cseprő. Ezért van a görögöknek sok ünnepje. Azt mondta a görög: Én viszem mindet, nem hagyok egy cseppet sei” A mesét egy Baracsi Jánosné nevű református özvegyasszony mondotta el így Szabolcs megye egy kis faluiában. Bátorligeten. Református lévén, a saját vallásának kívánta a pálmát biztosítani, pedig köztudomású, hogy a görög katolikusoknak és a római katolikusoknak ma is több ünnepük van mint a reformátusoknak. Igaz az is, hogy a reformátusok a saját ünnepeiken bensőséges tisztelettel emlékeznek meg Istenről. Az egyházi ünnepek minden ország történetében jelentős szerepet játszanak. A vallás gyakorlása minden nép életében komoly erőt jelent. Különösen áll ez a kisebb falvakra, vidéki településekre; a nagyvárosokban már más a helyzet. A kisebb vidéki településeken sokkal több alkalom kínálkozik ünnepségek tartására; ilyen helyeken több a körmenet, ceremónia, és a régi szokások, böjtök, tiltott dolgok, ősi hagyományok, a múlthoz való ragaszkodás sokkal szerteágazóbb formáival találkozunk itt, amiről a városlakó embernek a legtöbbször fogalma sincsen. A tudomány is csak későn kezdett érdeklődni a nép különös életmódja iránt s így a falusi élet gazdag fantáziája, a városi élettől különböző felfogása, ősi értékek megőrzése iránt magasabbrendű képessége csak akkor vált ismertté, amikor egy új tudományág keletkezett és annak megalapítói elindultak kutató körútakra s bejárva a legrejtettebb vidéki közösségeket is, tulajdonképpen először tekintettek bele a nép leikébe és olyan kincseket tártak fel, amelyek addig parlagon hevertek, kallódtak és kiértékelésükre semmi mód nem kínálkozott még. Ez az új, s most már mindenütt elismert, sokrétű tudomány a néprajz vagy ahogyan másképp is nevezik az etnográfia. Ma már tudjuk, hogy a törzsökös nemzeti jellem csakis rendszeres kutatással hozható napvilágra s e vizsgálatok számos új fejezetet kezdeményeztek minden nép történetében. Folkloristáknak is nevezik ennek az új tudománynak a művelőit, akik ma már a népek eddig elrejtett élő hagyományából komoly irodalmat csináltak. A népi hagyományon alapuló, a nép leikéből fakadó irodalom a folklór. Vizsgálatában számos tényezőt kell figyelembe venni és a tudomány szerteágazó természeténél fogva sokszor komplikált feladatok elé állítja a kutatót. Voltak, akik már a 19. század elején foglalkoztak a népi hagyománynyal és az országszerte elterjedt meséket és szokásokat összehasonlították más népek mesevilágával. Ilyen korai kutató volt pl. Csaplovics János, aki azt állította munkája eredményeként, hogy Magyarország nem más, mint Európa kicsinyben.2) Való tény az, hogy a népi hagyomány és mese útja gyakran igen sikamlós, gyorsan elterjed egyebütt is, a szálak összefonódnak és keverednek idegen motívumokkal s a legtöbbször lehetetlen fela?6
