Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-04-01 / 4. szám

nak. Mert az idegen földön sem feledték az édes jó apát... De hiába. Leszállt a nap, alkonyodott s a csodaszép szarvas eltűnt az ingoványos helyen, a sűrű nádas rejtekében. Ide már nem követhették: ott vesznének mindannyian. Bizonyosan ott veszett a csodaszép szarvas is.

De, ha a csodaszép szarvast meg nem is foghatták, elvezette őket olyan szép földre, amilyent még nem láttak. Köröskörül, ameddig a szemük elért: erdők és folyóvizek. Övig gázoltak fűben, virágban. Nagy, terebélyes fák adtak pompás gyümölcsöt és enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy halaknak ezrei úszkáltak s játszottak a nap verőfényében.

Hát másnap mit láttak! Szemük, szájuk elállott a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat leány, egyik szebb a másiknál, ott táncolt karikába-körbe egy csörgedező forrásnak a tövén. Szépen összefogództak, lehettek, ha nem többen, s úgy keringtek körbe. Körben pedig két lány lejtett, de olyan szép mind a kettő, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem.

Hunor és Magyar összenéztek, a többi vitézek sem különben. Nem szóltak semmit, de azért tudták, hogy egyet gondolnak mind, Egyszeribe közrefogták a táncoló lányokat, kiki egy lányt felkapott a nyergébe s azzal — usgyi neki, vesd el magad! — elvágtattak sebes szélnél sebesebben.

Hunor és Magyar azt a két lányt kapták föl a nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak. Mikor a sátrukhoz értek, ott szépen gyöngéden leemelték a lányokat a nyeregből és bevitték.

Közben magukhoz tértek a lányok is. Reszkettek a félelemtől, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassanként nekibátorodtak, s nem is bánták, hogy elrabolta őket ez a két dali szép fiú. De a többi lány se bánta.

Hunor és Magyar csak most tudták meg, hogy az a két lány, akit ök elraboltak: az alánok fejedelmének, Dúlnak a leánya. Annál jobb! Fejedelmi vérből való feleségük lesz hát. De a lányok is örültek, amikor megtudták, hogy a világhíres Nimród fiai veszik őket feleségül.

Még aznap nagy lakodalmat csaptak. Egyszerre volt a lakodalma Hunornak és Magyarnak s száz vitézüknek.

A helyet ahol letelepedtek megfelezték egymással, napnyugati fele jutott Hunor népének, keleti fele jutott Magyar vitézeinek, országukat pedig Szittyaországnak nevezték el.

Hunor utódaiból lettek a hunok, Magyar utódaiból a magyarok.

Az Isten megáldotta frigyüket, s szaporodtak ivadékról-ivadékra.

A HUNOK HAZÁT KERESNEK

Hunor utódai, a hunok Scythiában úgy elszaporodtak, mint a tenger fővénye, őshazájuk szűk lett már nekik. Egybegyűltek tehát és vezéreket választottak, hogy új tartományokat foglaljanak el. Béla, Keve és Kadosa lettek a vezérek.

Éppen indulóban voltak, amikor megszólalt az egyik vezér:

— Hát az Isten kardja kié lesz ezután, a hunoké vagy a magyaroké?

Mert mikor a hunok és magyarok letelepedtek Szittyaországban, egy kardot szenteltek Istennek, aki megsegítette őket. Ezt a kardot nevezték “Isten kardjának”, s a táltosok azt mondták: míg ez a kard meg lesz, ne féljetek semmitől, veletek az Isten.

Összenéztek a vezérek, nem tudták mit válaszoljalak. Előhivatták a bölcseket, akik három nap, három éjjel tanakodtak s végül azt határozták: adják egy világtalan ember kezébe a kardot s az hétszer egymásután penderítse meg. A hetedik penderitéskor ejtse ki a kezéből a kardot. Ha nyugat felé esik vigyék el a hunok, ha kelet felé, maradjon a magyaroknak.

Úgy is történt A világtalan ősz ember a hetedik penderités után kiejtette kezéből a kardot, de az nem esett le a földre. Nagy forgószél kerekedett, felkapta a kardot és röpítette magával nyugat felé s egyszerre csak eltűnt.

— Lássátok, — mondták a vezérek — az Isten is azt akarja, hogy nyugatnak menjünk. Ne búsuljatok, magyar testvérek, a kard után, megtaláljuk mi még azt és ha megtaláljuk, hírül adjuk nektek is.

A száznyolc nemzetségből ezután kiválogatták a harcra termett férfiakat. Minden nemzetségből ezer fegyverest szedtek. Aztán magasra emelt zászlókkal megindultak nyugat felé. Sokféle nép földjén átvonultak s minden veszteség nélkül eljutottak a Tisza folyóig. Szétnéztek a vidéken s annyira megtetszett nekik a viz bősége s a föld termékenysége, hogy ott családostul, nyájastul együtt le is telepedtek.

Pannóniát, a mai hazánknak a Dunántúl nyugatra eső részét ebben az időben a vitéz Macrinus kormányozta a római császárok nevében. Amint meghallotta, hogy a hunok a Tiszánál megtelepedtek és nap-nap után pusztítják tartományát, követet küldött a rómaiakhoz és segítséget kért a hunok ellen. A rómaiak a veronai Detrét bízták meg, hogy vigyen segítő sereget Macrinusnak. Detre szívesen teljesítette a rómaiak kérését. Nagy sereget gyűjtött és elindult Pannónia felé. Meg is érkezett a Duna könyökéhez, és tanácsot tartott Macrinussal, vájjon ök keljenek-e át a Dunán a hunok szállásait megtámadni vagy a hunokat csalogasák át az innenső partra.

53