Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-04-01 / 4. szám
Míg ök ketten ezen tanakodtak, a hunok az éj csendjében tömlőkön átuszták a Dunát és a nyílt mezőn táborozó római sereget kegyetlenül kaszabolták. De a hunok is megkapták hamar a feleletet. Detre a római sereget Tárnokvölgy síkján állította fel, s mikor a hunok utánuk mentek, derekasan megverte őket. Keva vezér is ott veszett ezernyi bajtársával, de a római sereget is nagy veszteség érte. Azután Detre és Macrinus összeszedte a sereget, s fölfelé vonultak a Duna mellett Tulna városáig. Ahogy a rómaiak elvonultak, a hunok visszatértek a viadal helyére, elesett bajtársaikat és Keve vezért nagy pompával eltemették az országút mellett szittya szokás szerint A sirra köbálványt állítottak s a vidék földjét Keveházának nevezték el. De nem sokáig maradtak békén. Hogy a csorbát kiköszörüljék, hamarosan megindultak Tulna felé a római seregek után. Detre és Macrinus Cezumórnál ütközött meg velük. Hajnaltól délután három óráig folyt a véres viadal, de végre is a hunok kerekedtek felül. Maga Macrinus is elesett, Detrének nyíl fúródott homlokába. Vitézeik kis maradványa megfutamodott vagy megadta magát. De a hunok vesztesége is nagy volt. Negyvenezer vitézükkel együtt három hires kapitányuk: Béla, Réva és Kadosa is ott veszett. Holttestüket aztán visszahozták Keveházára s a többi bajtárs mellé temették. A hunok félelmetes nyilasok, fáradhatatlan lovasok, á hadi mesterségben járatos harcosok voltak. Nagy hírnévre akkor tettek szert, mikor Attila lett a királyuk, aki fél Európát és Ázsia nyugati részét magába foglaló hun világbirodalmat alapította. A Nagy Alföldön, talán Szeged vagy Szentes táján állott Attila fatornyos, oszlopos, fejedelmi lakása, itt laktak főemberei is. Ide jöttek messze vidékről, nem ritkán a római meg konstantinápolyi császártól a követek s a fejedelmek, akik békét, segítséget, igazságot kértek, vagy ajándékot, adót hoztak. A keletrómai biroralom ura, a konstantinápolyi görög császár is 2100 font arany adott fizetett évenként. Innen tartotta féken a nagy király soknyelvű, sokvallásu, forrongó népeit. Az ő parancsára szállt fegyverbe éppen úgy minden hun, mint a germán és a szláv, talán még magyarok is voltak seregében. Hunjai, akik odaadóan szerették, nem is közönséges embert láttak benne, hanem azt a csodálatos hőst, akinek kezében van az “Isten kardja”. AZ ISTEN KARDJA Mindenfelől özönlik a nép Attila táborába. Rajt ereszt most minden tájék, szinte a föld is megmozdul. Ameddig csak a szem ellát, ameddig a ló vágtatni bir, sátor áll ott sátor hátán. Legközepén Attilának tornyos nagy palotája, elkerített udvaron. Körülötte a főhunoké. A király kapujában zászló leng, rajta a turulmadár; nagy sasmadár koronásán, mintha röpködne a zászlón, amint a szél lengeti. A sátrak közt tágas utcák, rajzik rajtuk a vitéz nép. Zömök termetű emberek, pofacsontjuk kiáll, szemük parázslik. Hajukat rövidre nyírják, álluk szörtelen; szakállt csak a legfőbbek viselnek. A testükön vászonköntös, porszinü, mert sohse mossák. Börpáncél a derekukon, vállukon átvetve nyestbör, hegyes kucsma a fejükön, oldalukon görbe kard. Némelyiknek felszeletelt lópatával van a vértje beborítva, azt a vas se járja át. A főhunok már régóta bent vannak a királynál. Nagy tanács van, fontos ügyekről döntenek. Még javában állt a tanács, mikor az udvarról a telem oszlopai közé aggatott cifra szörnyegeken át moraj szűrődött be. Figyelni kezdték, mi lehet. Sokan az ajtó felé vigyáztak. A palotaörző Edék felállt, utánanézni, mi történt. Mozdult az ajtón a kárpit; Edék jött vissza. Attila kérdő szemére ezzel felelt: — Én uram, királyom, csodálatos eset történt. Egy pásztor hozott egy kardot, a földből nőtt ki előtte. Idehozta, neked hozza! Moraj futott át a termen, a főhunok megmozdultak. A kárpitot félrehúzták, belépett egy pásztorember egyszerű vászongunyában, lábán saru, haja kuszáit, kezében egy óriás kard, a fénye szinte világit. Minden szem a kardra tapad. A pásztor beszélni kezd: — Amint a gulyámat őriztem, egy üszőm elbódorgott a többitől, a szélre-félre. De még semmi baja sem volt, legelgetett szép csendesen. Egyszer újra odanézek, hát az üsző sántikál, botladozva vánszorog. Első jobb lábát kíméli. Ne felejtsem, épp pitymallott. Odamegyek, nézem, látom: vér csepeg a lába fehérén. Ugyan mi szúrhatta így meg itt a tiszta, szép mezőn? Kerülök, fordulok egyet, amerre legelni láttam, úgy megyek a vérnyomon, hát a füközt ragyogóan megcsillámlik valami. Nézem, nézem: egy hegyes vas, mint a kardnak a hegye. Abiz az. Acélján megcsillan a nap. Vasa meg nőtt, egyre nőtt. Már egy fél kard, már egész kard. Elbámultam, összeszedtem magamat, hozzányúltam a tövénél, markom markolatját fogta, egyszerre kezemben maradt Ilyet sohse hallottam, hogy kard nőjön mezőn, fényes nagy kard, kétszer olyan széles, mint a rendesek. Csoda kard ez, idehoztam. Csak a királyt illett Odavitte Attilához, letette a lába elébe. — Folytatjuk. — 54
