Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-03-01 / 3. szám

Kevi Pálnak a fejébe gyülekezett a vére: vissza­csapott a szóval. Utoljára aztán az lett a beszéd vége, hogy Kevi Pál megrohanta Fodort, és torkon ragadta. Bizony, ha beléjük nem kapaszkodik az a sok ember ottan, hát vért iszik a föld. Attól fogva Keviék nem látták meg Fodorékat, se Fodorék Keviéket. Hát ebben nincs is semmi különös. Az ember megbocsáthat a tolvajának, rágalmazójának, gyilkosá­nak is: de annak, aki egy barázda földet elszánt tőle, meg nem bocsáthat. Én is igy véltem, hogy ebben az ügyben a harag érthető és megváltozhatatlan: csak azt sajnáltam, hogy a Fodorék Lidije meg a Keviék Imréje szomorú. Az Imre már iskolásgyerek korában figyelmes volt a Lidi iránt. Megverte azokat, akik Lidit csúfolták. Lidit a tutorica szóval csúfolták, mert а к hangot nem tudta kiejteni. Ma is elhibázza, ha nem vigyáz, pedig ma már tizenhat éves viruló leány. Az arcában talán ma is ettől van a félénk szelídség. Pedig csinos leány. Igaz, hogy szépen is járatják Fodorék. Egyetlen gyerek. Szőkébb a többinél. A szeme kék, mint nálunk majdnem minden nőé. Karcsú. A járásában van valami kedves himbálódzás. A télen egyszer az ablakom alatt találkoztak. Lidi körülpillantott, hogy jár-e valaki az utcában? Nem járt senki. Megállott egy szóra az Imrével. Kezet is fogtak. Imre a tenyerébe vette a Lidi kezét, és a lehele­tével melengette. Március elején egy csomó hóvirággal tért haza Imre az erdőből. A kalapja fehérlett, hogy körülrakta vele. A kocsmáros a kapuban állott: megszólította Im­rét, hogy adjon a virágból. Imre azt felelte: — Nem adok én ebből, Kóbi, száz forintért se! Este az édesanyámnak hozott Lidi egy csokor hó­virágot A barázda-pör után a Lidi szeme napokig vörös volt Imre meg úgy járt, mint a komor bika, mikor öklelni készül. Néhány hétre rá egy este Keviék a vetéstől tértek haza. Lidi akkor ment a kútra vízért. Imre visszama­radt. Láttam, hogy a kúthoz megy: fölhúzza a vödröt. Lidi pedig megmeríti abban a korsóját. Kevi Pál visszapillantott Megállt. Megvárta az öccsét Mikor az odaérkezett, megfordította az ostor­nyelet és fenyegetően tartotta a kezében. Imre azon­ban kifeszítette a mellét, és a nyakát megszegte: da­cosan állott szembe a bátyjával. Szinte hallottam, ahogy azt mondja: — Lássuk, no! Kevi Péter leeresztette az ostort. Egymás mellett ballagtak tovább, hazafelé. Azután csak augusztusban láttam, megint együtt Lidit meg Imrét. A Fodorék kertje végén állottak az öreg girbe-görbe ágú barackfa alatt. A hold a sövényre sütött meg rájok. Imrének a kezében fehér zsebkendő volt, a Lidi zsebkendője. De nem a maga szemét törül­­gette vele, hanem a Lidiét. A mellére ölelte a leányt, és úgy beszélt hozzá valamit, tudom is én, hogy mit? Nem sokkal utána egy reggel az a hír futotta be a falut, hogy az Imre gyerek világgá ment. A hír majd csaknem igaz volt. Az öreg Keviné eljött az anyámhoz panaszkodni, sírdogálni. A fia reggel tarisznyát vetett a vállára. Azt gondolták, hogy a szőlőbe megy. A falu végéről izente vissza a sánta Gál gyerektől, hogy ne várják többet vissza: beáll katonának. — De hiszen — mondom én — nem vették be a sorozáson. — Nem ám, de nem azért, mintha hiba volt ben­ne, hanem azért, lelkem, mert a cigányasszony valami gyökeret itatott vele, amitől szívdobogást kapott. Jaj, lelkem, úgy elgyöngült attól a fiam, hogy alig tudott bemenni a sorozó urakhoz. Azt kellett ott mondania, hogy szívbajos. Azt is mondta. Megszabadult örökre. Most meg itt van: maga megy el. — De hát mi oka volt erre? — A jó Isten tudja — felelte Keviné egy kék vászonzsebkendővel törülgetve harmatos orcáját —, mink, lelkem, egy rossz szóval se bántottuk. Még hogy olyan betegforma volt, a minap azt kérdeztem tőle, ne csináljak-e egy kis gyönge csirkét urasan, vagy pedig nyárson pirítva? De az se kellett neki. Egy hét múlva visszakerült az Imre. Nem vették be, meg se vizsgálták. Azt mondták neki, hogyha katona akar lenni, hát vizsgáltassa meg előbb az elméjét. Lidivel aztán nem tudom, összejöttek-e még néha vagy sem. Külön-külön láttam őket gyakorta, de együtt soha. Ma, hogy az októberi szép nap kicsalt a szabadba, olyan jelenetnek voltam a szemtanúja, amit a téli be­szélgetések között sokáig fognak emlegetni a faluban. A dombon álltam, és néztem az ősznek sárgavörös szintarkaságát. Néhány száz lépésnyire tőlem a Pap­­dülőn a Sárközi cigány vetett vályogot Fodornak. Fo­dor András most ott tölti az egész napját. Pipázgat a cigány mellett, és hallgatja a hazudozásait. A cigány szorgalmasan rakta a vályogot; Fodor ott állt, és ott állt mellette az ősz Kevi is. Beszélgettek. Nem a cigány­nyal, hanem egymással. Hogyan kerültek ők ott össze, és hogyan állottak egymással szóba? Mikor elváltak egymástól, Fodor András belecsa­pott barátságosan az öreg Kevinek a tenyerébe. 38

Next

/
Oldalképek
Tartalom