Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-03-01 / 3. szám

TÖRVÉNY A TÖRVÉNY FÖLÖTT

Irta: Szitnyai Zoltán

A rendőrkapitány már teljesen tisztázottnak látta a tényállást. Ravaszul kieszelt csecsemőgyilkosságot követett el a gyanúsított. Szándékosan vágódott el a lépcsőn, hogy a csecsemő a kemény kőlapokon halálra zúzza magát. Arra is vannak bizonyítékok, hogy bűnös kuruzslással foglalkozó vénasszonyoknál próbálkozott előbb.

Egyenkint beszólította a tanukat. Hát igen, a házban mindenkinek gyanús volt a dolog. Ez a Kovács Vera mindig kinevette azokat a lányokat, akiknek gyerekük született Vele ugyan ilyesmi nem fog megtörténni. Fühöz-fához futkosott pénzért s csak azért hozta a világra azt a szegény ártatlant mert nem tudott szabadulni tőle. Amikor meg egyszer csak felkelt a betegágyból, a szomszédos lakó, Havasné, figyelmeztette is, hogy túlkorán lesz, de ha már megy is a mosás miatt állítólag, legalább a kicsit ne vigye magával. Akár ő is átvállalja arra a pár órára.

— Hiszen annak adni is kellett — zúdult fel Vera. — Vagy talán bizony maga akarta volna megszoptatni? — és kegyetlen pillantása odasújtott az aszszony száraz keblére.

— Csendesebben viselkedjék, — kopogott rá a kapitány. Pár pillanatig az ablak felé nézett elgondolkodva, aztán diktálni kezdte a jegyzőkönyvet — A tanuk eltávozhatnak, a gyanúsítottat át fogják kisérni az ügyészségre.

És ekkor csecsemősírás hallatszott a közelből. Az ajtó kinyílt és egy rendőr lépett be. Kerek ábrázata szélesre gömbölyödött kissé röstelkedő mosolygással, ringató dajkák szokatlan szerepében. A csecsemő még sírt, bömbölt a karján, elkékült arca nyállal és könnyekkel lett tele. A rendőr csitítva paskolgatta a pólyát, ügyetlen férfinehézkességgel, közben tisztelegni is akart, de nem merte elmozdítani kezét s csak a bokáit ütötte össze feszes vigyázzba.

— Tekintetes kapitány úrnak jelentem, ezt a csecsemőt találtam az imént, emitt a padlásfeljárónál.

Az öregasszonyok, akik már kifelé tartottak, egycsoportba verődtek a rendőr mögött. Ráncos arcuk tele lett a gyönyörködés melegével. Ah, szegénykém; ó, be édes a lelkem; lám, lám, ilyenek a mai nők. Vera távolabb állt, az asztal előtt, és fekete kendőjének rámájában elfehéredett az arca. Remegett a teste, amint kínlódott magában, karja úgy rándult előre, mintha a kicsiért akarna nyúlni. Nem szólt, csak nézett, de az ajka a bölcsők felett dúdoló anyák édesgető mosolyába nyílott. A hivatali eljárás komoly és méltóságteljes menete megállt és megtelt a betolakodott kis élet zabolátlan, tiszteletlen zajával. A kapitány nem tudta, hogy mihez kezdjen e zajjal, melynek rendbontása ellen nem ismer büntető rendelkezéseket a törvény. Megvakarta a fejét és bosszúsan szólt a rendőrre:

— Mit hozza ide? Vigyék át a lelencházba. Ennyit magától is tudhatna már.

Vera mintha szólni akart volna. Aztán türelmetlenül és ujjait gyűrve hallgatta a rendőrt. Az is tudja igenis, hogy lelencházba való, de attól fél, hogy mire odaérnek, kiszenved a szegény pára. Egész szederjes már az ajka. Talán a tekintetes kapitány úr felhívathatná hozzá a doktor urat. Erős emberek, gyereket szerető családapák ellágyulása volt a hangjában. A kicsi meg mintha megértette volna a helyzet komolyságát, hirtelen elhallgatott Csak a lélegzet lövellt ki, sistergett sűrűsödve a nedves ajkak között. Vera felkiáltott, szinte sikoltott a hangja:

— Úristen! hát nem látják, hogy enni kér?

Ezt persze senki sem látja csak Vera. Legkevésbé a kapitány, családtalan, öregedő férfi, aki már mondani is akarta, hogy nincsenek berendezkedve csecsemőszoptatásra. De Vera a gyermek mellett termett és olyan hirtelen kapta ki a rendőr karjaiból, hogy az ellenkezni sem ért rá. Két keze, ahogy a kicsit tartotta előbb, úgy maradt a mellén, nyitott tenyérrel. Vera meg egy mozdulattal szétrántotta pruszlikját. A csecsemő fölé búgott valamit, anyák titkos daloló hangján. A hivatali szoba iratszagú levegője az élet tejszagával telt meg s előbbi szigorába a családiasság hangulata áradt. Az öregasszonyok Verára gyönyörködtek s azt mondta az arcuk, mégis rendes lány ez a Vera. A kapitány tanácstalanul ült az asztalnál, neki már végzést kellene hoznia, mellyel a gyanúsítottat átkísérik az ügyészségre, de a gyanúsított most életet ad a tehetetlen kis élőnek. S ahogy nézte, közönyös férfiszívén lágyulni kezdett a hivatali kéreg. A földi törvénynél magasabb törvény óvást emelt a földi ellen. Most nézte csak meg jobban Vera arcát, anyai hivatásának ebben az átszellemült jóságában. Nagyon kedves arc. S ami előbb még kétségtelen bizonyosságnak látszott, az kétellyel lett egyszerre teli. Hátha igazat mondott, hátha mégsem gyilkolt? A rendőr meg úgy nézte, hogy a szemével simogatta Verát tetszéssel és meghatódással telten napszítt, erős arcán, ahogy igazi férfi gyönyörködi az igazi asszonyt. Nagyot köszörült a torkán s a kapitány felé fordult:

39