Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
nem jönnek majd ... Már sok napja, hogy szüntelen esik és ázunk, fázunk! Csak az fáj, hogy itt kell hagyjuk a mi kedves lakóhelyünket, s kit ha egyszer itthagyunk, bizony nem oly könnyen nyerünk vissza! Bárcsak a jó Isten olyan csodálatosképpen megsegítene bennünket ... Kedves sógor uramnak atyafiul szeretettel szolgálok és öleld meg helyettem őt is. őt talán megkíméli ez a szörnyű ellenség. Mondd meg mindenkinek, édes Júliám, nekem Istennek hála, jól vagyon a dolgom. Nincs már min búsulnom, mert semmim nincsen... Emlékszel, Júliám, még ott Gyula-Keszibe, abban a kis kápolnában mondtam folyvást, hogy mennyire szeretlek. Szeretlek, mert olyan vagy, mint Anyácskám, aki mindég megsimogatott. Bár merre, bár hova is mentem tőle... Ha nem látnálak soká.... egyszer adj kardot, szablyát a mi kicsinyeink kezébe. Mondd, hogy suhogtassák meg úgy hajnaltájt és akkor majd örül a lelkem. De örül majd az övék is. Látni fogják apjukat, aki már messze van, de majd visszatér... bizonyosan... Arra tanítsd őket, hogy szeressék hazájukat, mert rab nemzet vagyunk s nem az ellenség, hanem mi magunk béklyóztuk magunkat! Szeressék a mi Nagyságos Fejedelmünket, aki nem hagy cserben egy magyart sem. Tanítsd őket, hogy a mi felséges Jó Istenünk virrasztott hazám és én felettem is. Virrasztani fog őfelettük is. S ha eljő az Idő; ne féljenek csak a jóságos Úristen arcától. Ha kell, áldozzák életüket a szabadságért és hazánkért. Édes Juliánnám! Az eső szüntelenül esik. Most készülünk megcsapni újra az ellenséget. Hagy higyje, hogy erősek vagyunk... Úgy szeretnék most ottlenni nálad. Megcsókolni az arcocskádat, kezed, olyan fehérek mint a liliom Isten Anyánk kezében. A Jó Isten áldjon meg! Áldjon meg százszor, ezerszer, drágám, én szerelemes lelkem. S most Isten Veled, szép jó éjszakát Neked s Nekünk, szegény magyaroknak. Majd virrad, drágám, s meglásd jobb és szebb lesz. Isten Veled Juliannám, drágám Kosztolányi Dezső: TANÁR AZ ÉN APÁM Tanár az én apám. Ha jár a vidéki városban, gyermekek köszöntik ősz fejét, kicsinyek és nagyok, régi tanítványok, elmúlt életükre emlékezve, lassan leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók, kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek, Írnokok, katonák, s olykor egy országos képviselő is. Mert nagy az én családom. Nagy az én családom. Kelettől nyugatig, nyugattól keletig. Nagy a mi családunk. Mikor vele megyek, fogva öreg karját, vezetve az utón, a szivem kitágul, s szivek közt énekel elhagyatott szivem. Az én édesapám az emberek apja, s én az embereknek testvére vagyok. Kosztolányi Dezső: HARMADOSZTÁLY Egy asszony is van itt, rekedt. ölel egy halvány gyermeket. Az élet, élet verte meg. Azért remeg. Sóhajtva néz a földre le. Szeme sós könnyel van tele. Batyuja sincs. Nincs más vele “Die execution über den Balogh Ádám sorge Vollzogen ...” Majd magyarul: “Utolsó akarattyát feleségétől eltiltatni rendeltük el!” Mert azóta is igy van. Csak az Idő változott. A Múlt megismétlődik. És csak azok tudják, akik a Múltba visszanéznek... “Csak az Isten tudja, hol lész maradásom, hogy idegen földön leszen-e romlásom, vagy piros véremnek hol lesz kiontása, Az gyarló testemnek csontja kihullása ...” A te urad: béri Balogh Ádám” Nyirádi Szabó Imre III. Az ég tehát sötét és szomorú. Az élet elmúlik és mégis megmarad. Hiába Írták a Protokolba Bécsben, ami megtalálható ma is a Bécsi Hadilevéltár 1710-1711 évkönyvében, a 134. oldalon 16.-ik bejegyzésnél: Forrásmunkák: Széchenyi Könyvtár Bpest 1955. Kuruckori versek tára, Bécsi Hadilevéltár: Kuruckori hagyatéka. Irattár és Protokollumok 1701-1713. Kuruc brigadérosok levelezései és elfogott postái 1710. Petrasch ezds. hagyatéka. 9
