Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
Kedves Szerkesztőség! Béri Balogh Ádám élettörténetének feldolgozása, előbbi kutatásion közben találtam meg a mellékelt levelét. Úgy gondolom, hogy tartalmánál fogva számottarthat a mostani sorsunk megvilágítására is. Érthetőségükből semmit sem vesztett, hogy ahol AZ UTOLSÓ KURUC “Mikor virrad megint Hej! Olyan szép Idő: Hires Bottyán hírét, A Bezerédjét Egekig emelő Balogh Ádám nevét, Vitéz kurucokét Feltündököltető!.......” I. Az Élet változik. Ma nappal, holnap éjszaka. Ma sötét, de virradni fog. Bizonyos, hogy az Élet nem alszik ki. Hiszen nem egy, de milliók lelke szálldos a magyar hon felett. Megrongyosodvá, egytál soványételre szegényedve, mégis minden magyar, megszállottan ül kicsiny családja körében. A Sors nem teljesedett be. Még mindég tart. Időkön át fog még tartani. Csak kisebb-nagyobb fények világolnak majd. Múltból. Amit oly sok fiatal még csak nem is ismer. De ha egyszer ez a fény az arcába kergeti a vért! Annyi mártír és annyi nyomorult magyar emlékeit; hogy aludni sem tud tőle a késői nemzedék! Elégikus hangú és vallásos ihletésű bujdósóénekek sírtak a kuruc időkben. Ihlet és Megszállottság! Harcok és Bujdosások! Vér és Nyomorúság! Ez volt és kisért ma is ... Ez időben a Dunántúlon Béri Balogh Ádám brigadéros még mindég nem adta meg magát. Harcolt. Csapkodta az ellenséget. Bár tudta minden reménytelen. Ekkor irta egyik legszebb levelét feleségének, Festetich Juliannának, akit már akkor Rabutin osztrák generális elfogott és rabul tartott. II. “Drága Juliannám! Ma nincs a szivemben gyász. Borús és hideg idő szálldos felettünk. Most látlak és gondolatban megsimogattam az arcodat. Olyan boldog vagyok! Mesélhetek és beszélgethetek Veled, akit úgy annyira szeretlek... szükséges volt a mai jobban kialakult nyelvezetünkbe írtam át. Tisztelettel átnyújtom és kérem, hogy szíveskedjenek felhasználni, ha megfelelőnek értékelik. Őszinte szeretettel kívánunk jó munkálkodást és magyaros köszöntéssel: Nyirádi Szabó Imre BRIGADÉROS Elküldtelek, hogy menj, menj és viselje gondodat a mi Istenünk. Annyi jóság és hála nem fér el a lelkűnkben, hogy megköszönjük életünket annak, akit szeretünk. Juliannám! Segítsen meg Téged a magyarok Úristene és gyermekeinket is. Én tudom, hogy most sir az egész nemzet. Sir a mi nagy jó Urunk is, fölséges Fejedelmünk. De én nem sirhatok, mert szent ígéretet tettem, hogy életem és vérem feláldozásáig maradok hive. Mint hazámnak, a mi szép Magyarországunknak! írtam a mi jó Urunknak már, hogy vájjon azok a sok királyok miért nem segítenek rajtunk! Hiszen csak egy kis lőpor meg golyóbis kellene! Hejh! De megmutatnánk mi még, ennek a cudar ellenségnek ... De nincs segítség! Uton-utfélen a karóbahúzottak káromlását hallani. Nincs falu, aminek bíráját megkímélték volna: mert eleséget adott a bujdosó kuruc vitézeknek. Rongyos a dolmányunk. De az ég is elveszítette kék színét, hát miért panaszkodjunk?! Csak Te volnál mellettem! Édes Júliám, meg apró szentjeim, akiket úgy megszerettem. Öleld meg és csókold meg helyettem őket, mert apjuk már messze jár ... Nincsen kenyerünk s morzsalék sem hever a tarsolyunkban. A lovakról lekopik a patkó. Ezek is elhalnak majd, mint a beteg vitézeim. Farkasbőrünknek lekopott a színe. Szegénylegények vagyunk, de megvan még a kardunk ... De ne sirass engem, Júliám! Nem Isten csapása ez, hanem magunk baja! Mert sokat torzsalkodunk még ma is! Hol egymás között, hol mert nincsen mit ennünk. Csak az fáj, hogy annyi édes álmot miattam elmulasztottál. Drága jó anyácskám ha élne, most neki is írnék. Dehát így!? Csak együtt mondom el, hogy mennyire szerettem s benned őt! Ha most láthatna! Bizony megsiratna, látva, hogy esik, fuj! De még mindég örülne, hogy én itt vagyok, mert sokan elbujdostak már. Ki, messze külhonba! Azokat pedig elfujja a szél, ez a keserves életünk! Hacsak egyszer vissza 8
