Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-03-01 / 3. szám

vetkezik a holdfény és a pillanat, amikor a grófot ledöfik és Artur ezt kiáltja háromszor: “Helga, hallga!” Ennek semmi értelme, de a zenész már megszokta, hogy itt lenn a mélyben, ahol a zene készül, csak a hangoknak van értelme. Ilyenkor kettőt fújt a kürtbe, hevesen és röviden, aztán lecsavarja a kürt fujókáját és gondosan megtisztogatja.

A zenész nem látja a nézőteret és nem látja a színpadot: a zenéből mindössze a másodhegedűs kopasz fejét és korpás kabátgallérját látja, a hangjegytartót és a hangjegyfüzetet, a karmester lakkcipős lábát és gyűrűs balkezét, amely néha, kis mozdulattal kileng a kürtösök felé is. Ez minden, amit a zenéből lát, huszonkét éve. A másodhegedűsnek már csak hátul, a tarkón van haja s a zenész hosszan nézi ez összes müvészsörényt, zene közben, különösebb érdeklődés nélkül, éppen csak, mert el kell tölteni valamivel az időt. A karmesterek néha változnak, éppen úgy, mint az énekesek és énekesnők; de a másodhegedűsök soha nem változnak. A zenész tudja, hogy ez az alagsor, amelyre a zene köd-kastélya felépült, biztos és időtlen.

A zenész időnként két kézzel megmarkolja és szájához emeli a kürtöt. A kürt négy kiló nehéz, nemes rézből készült. Nürnbergben gyártották, 1903-ban. A zenész erélyesen markolja a halott tárgyat és lelket fuj belé. A kürt tud vijjogni, mint a sirályok a ködben, tud szomorúan és férfiasán nyögni, mint egy csalódott kalandor a tizennyolcadik században, tud hősiesen és büszkén világgá kiabálni valamit, mintha éppen elfoglaltak volna egy várat vagy várost s most lép be a kapun V. Károly, tud tréfásan trillázni, mint egy kövér pacsirta a lucernában, tud női althangon epedni és búgni s természetesen tud harsogni is, mint egy harcos vitéz, teli tüdővel és teljes meggyőződéssel, mert ez a hivatása és kötelessége. Harsogni különösen szeret a kürt. A zenész ilyenkor duzzadt pofazacskóval és kidagadt szemmel fuj a kürtbe. A hangszer engedelmes, ismeri a zenész hangulatait; a lélek, amelyet a művész a halott tárgyba lehel, engedelmesen alakul át dallammá. A zenész néha, a szünetekben, magához öleli kürtjét s így ülnek, némán, a kürt és a zenész, mint egy eltévedt harcos és megszelídült vadállat, az óceán partján, a megsemmisülés, várakozás, egyhangú hullámverés, emlékezés és reménytelenség partjain.

Ez az óceán, amelynek partjain a zenész és kürtje rostokolnak, a zene óceánja. A zenész ül a mélyben, az alagsorban, a színpad és a nézőtér között s feje fölött zúgni kezd az örök tenger, amelyben él s amelyben ő, a zenész, egyszerre sellő és ázalag. Valahol kopognak, aztán köhögnek, aztán halkan beszélni, majd sokkal hangosabban és érzékelhetőbben, hallgatni kezdenek. Ez a hallgatás, amely megelőzi a világűrben a zenét,

kitölti a színpadot és a nézőteret. Ez a hallgatás áhítatos és ősi; csak az erdő, a tenger és az operaház nézőtere tud így hallgatni, egy pillanattal a karmester kézintése előtt. A zenész ilyenkor még mindig elsápad kissé, behúnyja szemét, féltő mozdulattal szívéhez szorítja a kürtöt és tudja, hogy most kezdődik.

Mi kezdődik? ... Az, amit a prímhegedüs és a citerás, az oboás és a pikulás, a mélyhegedüs és a kürtösök, a karmester és a primadonna, a súgó a zenészek s messze künn valahol a világban, a nagy fellegek alatt, a sötét hegyek és égigérő sziklák tövében, a vasszürke tengeren, a sivatagok sárga homokján, a haldoklók szobáiban és a nők mozdulataiban Valaki egyszer ki akart fejezni — a hangjegyek biztosan szerényen és értelmesen sorakoznak a zenész előtt, a hangjegyfüzet lapjain, egy “cé”, egy “á”, egy ‘gé”, a karmester kopog gyűrűs ujjával a hangjegytartó oldalfalán, a hegedűs már áliához emelte a hangszert és kérdő pillantással, vonóval kezében, néz a sötétbe — most kezdődik az, amit egyszer Valaki meg akart mondani. De aztán fa és ház, ember és bálna, pálma és oroszlán, vasbetonhíd és világirodalom, gulya és jogrendszer, halál és emlék lett a világból — s minden megtörtént, az eső negyven napon át esett, a tűz kicsapott a földből, a jég megfagyasztotta az állatokban a lehelletet s aztán megint a pálmák hajbókoltak a forró, fűszeres szélben. Most kezdődik az, ami öröktől volt a dolgok és az idő mögött — egy Hang, amely mondani akart valamit, ami nem értelem már és nem sikoly még, amely egyszerre kifejezi és betölti a földet és az eget. Most kezdődik — s a zenész kabátujjával, óvatosan, megtörli a fuvóka szegélyét — az, ami már nem mesterség s még nem az örökkévalóság: most megszólal egy hang ég és föld között s az emberek lehajtják fejüket. A zenész, aki él a zenéből, aki tokaszalonnát vásárol, családot tart el és nevel föl a zenéből, aki adót fizet a zene után, e pillanatban tudja, hogy mindennek más értelme van; a színpadon ledöfik a grófot és Artur hívja Helgát; de ez csak játék. Ami nem játék s az életnél és a mesterségnél is érthetetlenebb, az a zene; ez a különös szövedék, amely könnyebb és puhább, mint a nemes selyem, csillog, mint a harmat az erdőben, amikor Puck ébredni kezd, világít és dereng, mint a lányok mosolya, amikor először hajolnak egy virágokkal meghintett tóparton a víztükör fölé, fénylik, mint a haldoklók szobájában a kék mécses s harsog és ellenáll, mintha valaki csákányt vágna a világ nyakába... A zenész tudja ezt és sápadtan emeli szájához a kürtöt. Közben a tokaszalonnára gondol és arra, hogy elsején megint levonnak valamit a nyugdíjra. De tudja azt is, hogy a gyűrűs kéz most mingyárt a levegőbe lendül s egyszerre szólani és világítani kezd a lelkekben és a vi-6