Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
A KIRÁLY NEM FUKARKODIK ZENE VII. Keresztély dán király, külföldi útja során meglátogatta Velence doge-ját. A dogé nagy vacsorát adott a király tiszteletére és lakoma után az előkelő vendégek leültek kártyázni. Csupa dúsgazdag ember ült együtt, hát meglehetősen nagy tétekben folyt a játék. Csak a dán király játszott rendkívül takarékosan: sohasem tett fel egy dukátnál többet egy káryára. Ez persze szemet szúrt és a társaság tagjai sokat jelentő pillantásokkal jelezték egymásnak, milyen nevetségesnek tartják ezt a kicsinyes játékot. A dán király végül észrevette a botránkozást és megszólalt: — Uraim, látom önöknek nem tetszik, hogy ilyen kicsiben játszom, de gondolják meg, hogy én a nemzetem pénzét nem dobálhatom ki olyan haszontalanságra, mint a kártyajáték. — De egy uralkodóhoz nem méltó ez a fukarság — dörmögte az egyik vendég. Az uralkodó meghallotta a csendes szót és általános meglepetésre a következő pillanatban — tartotta a bankot. A bankár osztott és a király nyert Hatalmas pénzcsomót toltak eléje. Erre Keresztély király felszólította a játékosokat, hogy vegyék magukhoz az asztalon fekvő pénzüket, majd felállt és erőteljes mozdulattal felborította az egész asztalt és a szerteguruló aranyakra mutatva, gőgösen szólt: — Ez a pénz a szolgáké legyen! Dánia királya nem nyúl ilyen úton szerzett pénzhez! De nem is fukarkodik! — tette hozzá, miközben az imént fukarságot emlegető úrra villant a szeme. Munka — a legnagyobb valami a világon — éppen azért valamit tartogatnunk kell belőle holnapra is. Műkedvelő asztalos — olyan, mint a villám, sohasem üt kétszer ugyanarra a helyre. Naiv — mindenki, aki elhiszi, hogy érdekel téged, amikor megkérdjük tőle, hogyan van. Okos ember — aki kimondja azt, amit gondol — feltéve, hogy a véleménye egyezik a miénkkel. Optimista — aki nem azt sajnálja, hogy nem tudja megfizetni az adósságát, hanem annak örül, hogy nem tartozik a saját hitelezői közé. Optimista — aki azt hiszi, hogy a doboz alján is nagy földiepreket fog találni. Orvos — aki nem örül ismerősei egészségének. Osztriga — diószerü hal. Óvatos vezető — aki már kifizette a kocsiját. Öntelt — az a személy, aki azt hiszi, hogy olyan okos, mint mi. Irta: Márai Sándor A zenész minden este félnyolckor megcsókolja neje és gyermeke homlokát s társaskocsin elindul a nagy dalszínház felé, melynek zenekarában este nyolctól-tizenegyig zenét csinál. Néha külföldi művészek vendé gszerepelnek a nagy dalszínházban, ilyenkor féltizenkettőig csinálja a zenét. De éjfélkor legtöbbször már otthon van. A zenész huszonkét éve foglalkozik a zenével, van iparigazolványa, oklevele, villamos bérlete és állampolgársága; mégis minden este félnyolckor, abban a pillanatban, amikor homlokon csókolja nejét és gyermekét, szorongást érez. Ezt a szorongást nem a vállalt feladat nagysága okozza, mert a zenész kitünően ismeri hangszerét, a réztülköt s pontosan ismeri a hangjegyeket is, egyforma közönnyel fújja “Lohengrin”-t és “Don Carlos”-t. A zenész, a búcsú pillanatában, amikor átlépi a családi fészek küszöbét s kilép a világba, még ma is, huszonkét év gyakorlat és kitűnő minősítés birtokában, a zenétől borzong meg. Az ember sosem tudja, gondolja a zenész, míg fürgén lépdel az esti utcán a megálló felé. S közben vesz egy kis tokaszalonnát. Ez a valami, amit az ember sosem tud, a zene — tehát nem ez vagy az a partitura, hanem a zene, egészen egyszerűen és köznapi értelmében, az a hangokból és néma hangjegyekből, műszerből és levegőből, kézmozdulatból és tüdőreflexből, emlékből és indulatból, továbbá hősiességből és matematikai szabályokról, kontrapunktból és összhangból összerakott élmény, amelynek a zenész minden este iparszerüen átadja magát s miközben “Lohengrin”-t fújja, ilyesmit gondol: “A szalonnát benn felejtettem az öltözőben, át fog melegedni, jobb lenne kitenni az ablakba.” Borzongása eszményi. A zenész tudja, hogy a zenének gyakorlati következményei nincsenek, meghatottsága elméleti, tudja, mint a vegyész, aki évtizedeken át mérgekkel dolgozik a kutatóműhelyben, hogy szervezete már kitermelte a zene ellenmérgét Mégis borzong, minden este, félnyolckor, megszokásból. Aztán besiet a színház kapuján, lemegy a pincébe, egy kis ajtón át belép a zenekar alvilági félkörébe és elfoglalja helyét a másodkürtös mellett, egy alacsony, kerek széken, a zöldernyős lámpával megvilágított hang jegytartó előtt. A zenész a színpad és a nézőtér között ül, a mélyben s huszonkét éve nem lát semmit a zenés színdarabokból, amelyek feje fölött elviharzanak. Ezeket a darabokat pontosan ismeri: mint a született vakok, ő is alkotott magának valamilyen festői képet a láthatatlan világról, a hangok nyomán tudja, hogy most kö5
