Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
—' Hát ez komoly heppiend — bólintott a soronkövetkező utolsó, — de ilyen derűs történettel én nem szolgálhatok. ❖ — Én — mondta meghatott hangon — ezelőtt pontosan nyolc évvel, junius közepe táján egyik délután az Andrássy ut és a Vilmos császár ut sarkán vártam barátunkat, Tivadart. Ott álldogáltam a villamos megállója, a kis újságos bódé mellett. Egyszer csak, mintha az égből libbent volna mellém, halkan és finoman egy édes és szőke angyal lépett a megállóhoz: Éva, Tivadar halálos szerelme. Ő nem ismert engem, de én, aki rengetegszer láttam őket összesimulva, kettesben, annál jobban ismertem őt. Ni, gondoltam magamban, milyen érdekes véletlen és hogy meg lesz lepődve Tivadar, ha azalatt megérkezik, mialatt még nem jön a kislány villamosa. Mert meg voltam győződve, hogy villamosra vár. Hát nem arra várt, Lippay Istire várt, de ez csak később sült ki. Hogy randevú van a dologban, csak akkor kezdtem sejteni, mikor már a második ötös és harmadik negyvenkilences ment el az orrunk előtt. És akkor gondolkozni kezdtem. Tivadarra nem vár, az bizonyos. Ezt kizárta az az ügy, amely miatt én vártam Tivadarra. A kislány nem is tudhatja, hogy Tivadar ide fog jönni. Tehát más férfira vár! És előfordulhat, hogy pont mikor Tivadar megérkezik, toppan ide, esetleg pont ugyanazzal a villamossal a másik is. “Mi lesz itt", futott át hátamon a hideg és mit szól majd az esethez Tivadar, aki halálosan szerelmes ebbe a kis hűtlen kígyóba? Szörnyen gonosz és buta véletlen ez. Ebben a pillanatban kitűnő ötletem támadt. — Bocsásson meg -— léptem oda a hölgyhöz, — hogy ismeretlenül szólítom meg, de a maga érdekében teszem Éva. Magának azonnal el kell távoznia innét. — Miért? —- kérdezte önkéntelenül is kerekre tágult szemmel. — Mert minden pillanatban itt lehet Tivadar, lehet hogy ott. azzal a villamossal jön is már és akkor magának meg kell magyaráznia, kire és miért várt ennyi ideig. — Dehát... — kezdett tiltakozni, miközben a túlsó oldalra villant a szeme, ahol Lippay Isti közeledett hóditóan előkelő, porcellánnadrágba bujtatott léptekkel. — Én — ropogtattam meg a szót szinte szuggesztiv erővel — csak figyelmeztetni akartam magát. Tivadarnak tizenkét perce itt kellene lennie. Drámai volt a pillanat. A hölgy, ezzel tartozom Lippay Isti reputációjának, lángoló pillantást dobott a Bazilika felé, melynek irányából közelgett a hóditó porcellánnadrág, aztán egy szorongó pillantást az egyre fenyegetőbben csengető negyvenkilencesre, aztán elrohant. Másfél perc múlva, szinte Istivel ugyanazon a pillanatban, sürü bocsánatkérések közt, befutott Tivadar. Tehát gratulálhattam önmagámnak: logikám kitűnő volt. És gratulálhattam kitűnő tapintatomért is, amellyel sikerült szerencsétlen, hőn szeretett barátom feje fölül elhárítanom egy gonosz és buta véletlen kö vetkezm ény eit. ❖ A cigányképü, aki eddig izgatottan várta a történet végét, most kétségbeesetten hajolt előre. — De hiszen ez nem jó történet. Ezt legfeljebb Tivadar mesélhette volna el. Nekünk olyan véletlenre van szükségünk, mely a te életedre volt döntő befolyással. Egy buta véletlenre, mely egész életedet más alapokra fektette, más irányba sodorta. Gondolkozz. Ilyen nem történt veled?-— De igen — hajtotta le fejét a harmadik megadón. — Feleségül vettem Évát. A póruljárt színigazgató Emile Celly (1853-1910) párizsi színigazgató és színművésszel történt meg ezt a jóizü eset. Egyik színésze egyszer előleget kért tőle, amelyet azonban ő megtagadott. Este azután a színész furcsa módon állt bosszút az igazgatóján. A színdarabban, melyet este játszottak, a színigazgatónak pisztollyal agyon kellett lőnie a színészt. A pisztoly azonban csütörtököt mondott és igy, hogy a darab sikerét ne kockáztassa, rögtönzött beszédben párbajra szólította a színészt. Megkezdődött a párviadal, amely azonban a közönségnek derűs perceket szerzett, mert a színész sehogysem akart meghalni. Vagy tízszer csaptak öszsze és az igazgató az elfojtott dühtől szinte reszkető hangon súgta oda a színésznek: — Haljon meq már, a teremtésit! A színész hidegvérrel, szintén suttogó hangon csak ennyit felelt:-— Előbb adjon előleqet! A közönségnek természetesen nem volt szabad ezt észrevennie és igy a viadal tovább folyt. A színész igazgatója kezéből kirántotta a kardot és a kulisszák mögé dobta, mire az igazgató egy székkel támadt neki. A rája mért csapásokat a színész most is ügyesen kivédte és csakhamar a szék is a kulisszák mögé repült. A közönség csak úgy dőlt a kacagástól és az igazgató, amikor látta, hogy a kívánt előleg megadása nélkül sohasem fogja megölni partnerét, végre is megígérte, hogy ad előleget. Egy markirozott ökölcsapástól azután a színész végre elterült a színpadon és meghalt. 39
