Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
A megszólított ember mélázott. — A legtekintélyesebb? Az öreg Mario . .. Ha valami bajunk van, hozzá megyünk. — Küldd el hozzám . .. Mario el is jött Zubovits házába. A kapitány mennydörgős hangján rivallt rá. — Hallod-e te, Mario, beszédem van veled. Itt élek közöttetek már hónapok óta. Nem tudjátok ti, hogy én ki vagyok? Mario illemtudóan felelt: — Már hogyne tudnánk .. . Magyar ur tetszik lenni. .. Zubovits jóakaratuan segített: — Huszárkapitány ... Mario bólintott. — Tudtuk, hogy katonatiszt... — Azt kérdem tőled, miért nem köszöntök ti nekem? A napbarnított, keményvonásu öreg halász arcán mosoly fénylett. — Nem szoktunk mi köszönni, csak annak, akit ismerünk. Eddig nem ismertük kapitány urat személyesen. Aztán, mi itt, a tenger partján nem hordunk kalapot. Hajunkat a szél borzolja ... Mivel köszönjünk? Zubovits bólintott és kegyelemben elbocsátotta a halászt. Másnap beutazott Triesztbe, az egyik kalaposmesternél négyszázötven kalapot rendelt. Négyszázötven kalapot, négyszázötven halásznak. .— De most aztán köszönjetek, a mindenségieket . .. Most aztán sűrűn kellett szalutálni a harcias bajuszu, villogó szemű, mokányképü kapitánynak, mert a halászok megszolgálták a kalapjukat és uton-utfélen üdvözölték a vitéz kapitányt. A környéken hire járt, hogy a bogaras magyar kalapot vásárolt a lakosságnak és babonás áhítattal nézegették a különös úriembert. A CITADELLA ÁGYÚI A tengerparton ebben az időben még rengeteg vár volt. A várakat egykor a velencések és az uszkok építették a törökök ellen. Az uszkok valaha tengeri rablók voltak, akik a lakosságra sarcot vetettek és a végvárakból harcoltak a török hódítók ellen. A várak később gazdátlanul maradtak, árván meredeztek az ég felé és bárki megvásárolhatta őket potom pénzért. Barcolában a domb tetején állt egy ócska velencés citadella, amelyre már senkinek sem volt szüksége és amelynek már emberemlékezet óta nem volt rendeltetése. A község hirdetményt tett közzé, hogy az ócskaságot eladja. A lakosság nem is hederitett a hirdetményre. Kinek lenne szüksége az öreg citadellára? Zubovits jelentkezett a községházán és hajlandónak mutatkozott a citadella megvásárlására. A községi emberek alig tudták elfojtani a mosolygásukat. íme, a kalapokat vásárló furcsa magyar most meg a rozzant citadellát veszi meg ... De sok heverő pénze lehet. .. Ötszáz koronáért elvesztegették a citadellát és Zubovits tulajdonosa lett a rokkant építménynek. A barcolai polgárok pedig kiváncsiak voltak, hogy a furcsa magyar ugyan mit is fog kezdeni az ócska várral, ott fenn a dombtetőn? Zubovits bevonult a citadellába. Roppant kellemes helynek találta. Egy vár, amelyben egyedül ő él, távol a civilizációtól, távol az emberek állandóan ellenőrző és a magánéletbe bekandikáló közösségétől. A citadellában ócska Tegetthof-mozsarakat talált. Zubovits kipróbálta ezeket és egész nap sütögette az öreg ágyukat. A környéken nyaraló vendégek őszinte megijedtek, féltek az ágyúgolyóktól, reszkettek az ágyú hangjától és sorra felmondták lakásaikat. Az egyik szomszédos nyaralótelep szállodájában valamennyi vendég azonnal csomagolt. Barcola község vezetői fejüket vakarták. Mégis csak meggondolatlanok voltak, hogy a citadellát eladták a különös magyarnak. A község három vezető embere ellátogatott Zubovitshoz. Először ridegen közölték vele, hogy tilos az ágyuk használata. Zubovits legyintett. — Ugyan kérem. Az ágyúimmal azt teszek, amit akarok. Amikor a barcolaiak látták, hogy nem boldogulnak Fedorral, könyörgőre fogták a dolgot. — Lássa be, kapitány ur, hogy tönkreteszi Barcolát és környékét. A nyaralóközönség fejveszetten menekül. Legfőbb jövedelmi forrásunk, az idegenforgalom bedugul. Zubovits kieresztette oroszlánhangját: — Nem érdekel, hogy a nyulszivüek megugranak-e a községből, vagy nem? Én úgy szórakozom az ágyúimmal, ahogy nekem tetszik. — Kapitány ur nem hajlandó beszüntetni az ágyúzást? ■— De igen. Egy feltétellel. — És mi az? — Fizessetek kártérítést. Izgatott tárgyalás és alkudozás kezdődött. A vége az lett, hogy Zubovits Fedor pontosan annyi kártérítés mellett volt hajlandó az ágyuzási szórakozását abbahagyni, amennyiért a citadellát megvásárolta. A község boldogan fizetett, csak a rémületes ágyúzás szűnjék meg. Amikor a barcolai küldöttség eltávozott Zubovitstól, vezetőjük mélázva jegyezte meg: — Ez a kapitány nem is olyan bolond, amilyennek látszik. Rövid idő múlva kitűnt, hogy még sokkal okosabb, mint amilyennek gondolták. A lapok cikkezni kezdtek arról, hogy Barcolánál mólót kell építeni, 34
