Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-01-01 / 1. szám

Minket ugyan be nem csap. — De mikor mondom, hogy ku­tya — szól János érzékenyen. A vámost elfutja a méreg. — Hallja — kiabál most már, — hát velem ne komédiázzon, mert rosszul jár. — Ugyan? — Ugyan ám. — Nono — véli János, — isme­rőm én a törvényt. — Ejha! — kiált a vámos, akit ez a kötözködés nagyon bosszant. — Nem tudom, kitől tanulta vol­na kend? — No — adja a szót tovább emez, — tanulni nem tanultam senkitől, hanem csak úgy hallot­tam. — Nem tudnám, kitől? — fele­li a vámos. — Hát azt már nem tudom mögmondani, hogy kitől hallot­tam, de hallottam. Gondolom, ma­ga is tuggya, hogy ki a mostani kiráj az országon, de nem tudná mögmondani, kitől hallotta? A vámos le van fegyverezve a disputában és most már csak ar­ra szorítkozik, hogy a zsákot ál­tal vizitálja. — Bontsa ki — parancsolja. — De elugrik — védekezik Já­nos. — Nem bontom én ki. Hanem hát muszáj. Ez az óhaj­tott szó a legnagyobb hatalom a világon; a muszáj. János leveszi a válláról a zsákot, az alját a föld­re helyezi, s mikor a tetejét meg­bontja, lent rúg egyet titokban az ebhez. Az azután vonyitva ugrik ki a zsák száján, szinte repül, s úgy fut, hogy lehetetlenség utol­érni. Jegenye János káromkodva lo­hol utána, s amig a töltésen túl nem ér, folyton szitkozódik. Amint azonban a vámosok előtt födve van, nyugodtabb a lépte. Látja, hogy a Puli nyílegyenest száguld hazafelé. — Szögény — mondja, — de mög van ijedve. Azzal a kubikgödörbe megy, be­teszi a zsákba a bárányt, s halad újra a vámosok felé. Mikor elibük ér, haragosan integet, s megfe­nyíti a vámost az ujjával. — Köszönjék az Istenek — mondja, — hogy elfogtam. A vámos érzi, hogy hibás, és nem felel, inkább lehajtja a fejét. János pedig méltósággal halad befelé, s az utón a komával talál­kozik. — Hát kend? — kérdi a koma. — Ehuné — felel János. — Ilyen későn halad, kend, be­felé? — Az ám — mondja János, — késésbe vagyok. Egy kis sorom vót. Ezöket a népeket oktattam ki itt a kalickás házba, hogy a fületlen csizmát is föl lehet húz­ni. — Nono — válaszol menőben erre meggyőződéssel a kcma. Vitkovics Mihály (1778-1829): SZERELEM ÉS BARÁTSÁG A szerelem, Lidikém, olyan mint reggel az árnyék; Mindég kisebb lesz, s végre enyészni szokott. Ámde barátságunk olyan, mint esteli árnyék; Nőttön nő, éltünk mig le nem alkonyodik. Vádlott Sándor (1818-1861): ÁLDOTT HAJLÉK Áldott a hajlék, melyben hü nő keze rendez, S melyben a rendet feldúlja picinyke gyerek. (1847) Petőfi Sándor (1823-1849): A BÁNAT EGY NAGY ÓCEÁN A bánat? Egy nagy óceán. S az öröm? Az óceán kis gyöngye. Talán Mire felhozom, össze is töröm. — Nagyon jó férj voltam. A hat feleségem közül egy sem akar elválni tőlem! 26

Next

/
Oldalképek
Tartalom