Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
Minket ugyan be nem csap. — De mikor mondom, hogy kutya — szól János érzékenyen. A vámost elfutja a méreg. — Hallja — kiabál most már, — hát velem ne komédiázzon, mert rosszul jár. — Ugyan? — Ugyan ám. — Nono — véli János, — ismerőm én a törvényt. — Ejha! — kiált a vámos, akit ez a kötözködés nagyon bosszant. — Nem tudom, kitől tanulta volna kend? — No — adja a szót tovább emez, — tanulni nem tanultam senkitől, hanem csak úgy hallottam. — Nem tudnám, kitől? — feleli a vámos. — Hát azt már nem tudom mögmondani, hogy kitől hallottam, de hallottam. Gondolom, maga is tuggya, hogy ki a mostani kiráj az országon, de nem tudná mögmondani, kitől hallotta? A vámos le van fegyverezve a disputában és most már csak arra szorítkozik, hogy a zsákot által vizitálja. — Bontsa ki — parancsolja. — De elugrik — védekezik János. — Nem bontom én ki. Hanem hát muszáj. Ez az óhajtott szó a legnagyobb hatalom a világon; a muszáj. János leveszi a válláról a zsákot, az alját a földre helyezi, s mikor a tetejét megbontja, lent rúg egyet titokban az ebhez. Az azután vonyitva ugrik ki a zsák száján, szinte repül, s úgy fut, hogy lehetetlenség utolérni. Jegenye János káromkodva lohol utána, s amig a töltésen túl nem ér, folyton szitkozódik. Amint azonban a vámosok előtt födve van, nyugodtabb a lépte. Látja, hogy a Puli nyílegyenest száguld hazafelé. — Szögény — mondja, — de mög van ijedve. Azzal a kubikgödörbe megy, beteszi a zsákba a bárányt, s halad újra a vámosok felé. Mikor elibük ér, haragosan integet, s megfenyíti a vámost az ujjával. — Köszönjék az Istenek — mondja, — hogy elfogtam. A vámos érzi, hogy hibás, és nem felel, inkább lehajtja a fejét. János pedig méltósággal halad befelé, s az utón a komával találkozik. — Hát kend? — kérdi a koma. — Ehuné — felel János. — Ilyen későn halad, kend, befelé? — Az ám — mondja János, — késésbe vagyok. Egy kis sorom vót. Ezöket a népeket oktattam ki itt a kalickás házba, hogy a fületlen csizmát is föl lehet húzni. — Nono — válaszol menőben erre meggyőződéssel a kcma. Vitkovics Mihály (1778-1829): SZERELEM ÉS BARÁTSÁG A szerelem, Lidikém, olyan mint reggel az árnyék; Mindég kisebb lesz, s végre enyészni szokott. Ámde barátságunk olyan, mint esteli árnyék; Nőttön nő, éltünk mig le nem alkonyodik. Vádlott Sándor (1818-1861): ÁLDOTT HAJLÉK Áldott a hajlék, melyben hü nő keze rendez, S melyben a rendet feldúlja picinyke gyerek. (1847) Petőfi Sándor (1823-1849): A BÁNAT EGY NAGY ÓCEÁN A bánat? Egy nagy óceán. S az öröm? Az óceán kis gyöngye. Talán Mire felhozom, össze is töröm. — Nagyon jó férj voltam. A hat feleségem közül egy sem akar elválni tőlem! 26