Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
PÉTER ANTAL: LATORCA PARTJÁN — Egy vadász a múltba néz. — ŐSZ Már útban voltam, mikor bibor szinben ragyogott fel az ég alja, majd hogy a nap felütötte a fejét, aranysárga fény terült el a vidék felett. Millió harmatcsepp tükrözte vissza a nap fényét. Apró, kíváncsian csillogó szemekként ültek a fűszálakon, örvendve a napsugárnak. Ha a szellő a magasabbranőtt fűszálakat megrezegtette, a harmatcseppek parányi balettáncosként táncba kezdtek a madarak ezerszinü hangja mellett. A köves-sziklás, páfrányokkal szegélyezett medrében rohanó patak csobogása még tarkábbá tette a hajnali hangokat. A pisztrángok játékos pajkosságga! fogócskát játszottak a vízben. Hálás közönségük volt a napfény által előcsalt folyami rákok. Ott üldögéltek a sekélyebb helyeken barnás-fekete testükkel, hoszszu bajuszukkal és kintülő fekete szemeikkel bámulták a játékot. Ollójuk erejének tudatában komoly méltósággal, lustán szemlélődtek. A szórakozásnak azonban igen hamar vége lett. Egy majdnem méteres hosszúságú vízisikló igyekezett úszva átjutni a vizen. A pisztrángok azonnal eltűntek. A színpad kiürült. A vízben a rákokon kívül csak a patak fölé hajló fák hosszú, sötét árnyéka maradt. Nemsokára a fák árnyéka fogyni és vékonyodni kezd. Jön a levélhullás ideje. Egyelőre még ezer szinben pompázik minden. A fák lombja változatos színekben versenyez egymással. Rőten-vörös, barna, bronz, sárga, s ki tudná még felsorolni, milyen más színekbe öltözve vesznek részt a nagy bemutatón. Egyedül a fenyves zöldéi most is sötéten. A lombfák lenézik őtet. Ők a divat szerint cserélik a szint és évente újabb és szebb ruhát kapnak. Egy szarvastehén jön le a vízhez inni. Tudom, hogy idejár; sokszor láttam még mikor a borja is vele volt. Most már az is önálló lett és elköltözött gyermekotthonából. Szép, teltidomu állat; meglátszik rajta, hogy nem kényszerült ennivaló után kószálni. Van és volt bőven. A többi vad is lustább mint egyébkor, az eltűnt nyár bősége még ez. Ilyenkor jó a vadászat. О Másnap kora hajnalban, — még nem is pirkadt, — a nálam szabadságát töltő barátommal elindultunk, hogy a konyhára vaddisznót lőjjünk. Háromcsövű, igen kiváló látcsővel felszerelt vadászfegyveremet vittem magammal. A puskám két csövét sörétre, a harmadikat golyóra töltöttem. Vadászkésem az oldalamon lógott. Úgy beszéltük meg, hogy felhajtjuk a disznót, mert ez nagyobb élvezet. A lesből lövés nem volt soha nagyon kedvemre való, hacsak nem olyan vadnál, amelyiknél más módon nem értünk el soha eredményt. A barátomnak megígértem, hogy “mindig a vendégé az elsőség” jelszó alatt, a disznót ő fogja lelőni. Határozott tervvel indultunk el hazulról. Tudtam, hogy az erdőnek melyik részén járnak a disznók és hogy hová járnak inni. A legtöbb vadnak vannak ilyen állandóan használt utjai. Vadásznyelven vadváltónak szoktuk ezeket nevezni. Mire a nap fölkelt, mi már messze jártunk. Egy hegy fennsíkján épült kis községen mentünk keresztül. Valamivel odébb, átsétálva a falu legelőjén, egy régebben kitermelt tölgyes erdőterületre értünk. Csak itt-ott állott egy-egy nagy tölgy még, 27
