Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-04-01 / 4. szám
Barits Ferenc: Az Ussuri partján — Történt az első világháború alatt — A fogoly hadnagy ott állott a drótkerítéssel körülvett tábor kapujában. Szeme bánatosan révedezett az egyhangú tájon, amelyet a félig nyitva hagyott kapu látni engedett. Mégis új, más volt, amit látott, mint a tábor megunt pirostéglás épületei és poros udvara. Szakállas muszka őr ásítozva váltogatta lábait a kapuban. Néha kitekingetett, nem jő-e ügyeletes tiszt, vagy talán a parancsnok, a rettegett muszkaezredes. A nyári nap forrón sütött. Csend ült a hőségtől remegő levegőben. Az őrtálló muszka barátságosan pislogatva szólt oda a hadifogolynak: —• No, goszpodin, meleg van, úgy-e? — Bizony meleg. A hadifogoly ilyenkor még jobban szenved. —• Dá, dá, — bólogatott a muszka. —• Mert nézd, bátyuska, — folytatta bizalmasan — télen nyolc hónapig szenvedünk a kemény hideg miatt. És nekünk nincs meleg ruhánk. Az eledelünk is sovány. Azért pusztulunk százával. Nyáron pedig még szőkébbnek érezzük a tábort. Úgy összeszorítja valami a lelkünket, hogy fuldokolunk. Te talán meg sem érted ezt... — Goszpodin, én titeket őrizlek, de magam is fogoly vagyok. Engem is eltéptek az otthonomtól, a családomtól. Évek óta nem láttam a falucskámat, a Volga mellett, ahol sötét fenyőerdők nézegetik magukat a víztükörben. Nem látom a folyón lassan úszó hajókat. Csak néha álmomban hallom a hajótvontató burlákok szomorú énekét... Két “fogoly” állott a kapunál némán, szomorúan. Két lélek vágtatott át a messzességen egy más, szebb világba. A hadifogoly hadnagy s az őr ezután gyakran találkoztak és sokszor elbeszélgettek. Vagy csak álltak egymás mellett, szótlanul s talán mindketten ugyanarra gondoltak. — Testvér, — szólította meg egyszer a fogoly az őrt — itt van egy zöldhasú háromrubeles bankó, neked adom. Végy rajta valamit a gyermekeidnek. — Jó ember vagy, — dünnyögte elérzékenyülve és talán már látta a pöttöm Pável, Nikoláj, meg a többi apróság örömét, amint majszolják a Szibériából jött édességeket. — Én is adnék neked valamit... — bökte ki óvatosan a muszka. — Nem akarnál kicsit “szabad” lenni?... Kiengednélek. Fürödj meg az Ussuriban. Arra kevesen járnak. Csak a városba ne menj. Ameddig én állok a kapunál, künn maradhatsz. Holnap is kiengedlek. Csak vigyázz! A hadnagy dobogó szívvel lépett ki a kapun. Amint kívül volt a táboron, sietősre fogta lépéseit. Feléje csillogott az Ussuri, ez a lassú folyású, széleshátú szibériai folyó, mely a krasznajarjecskai dombok mögül bukkant elő s mint valami óriási kígyó kanyargóit Mandzsúria felé. Leikéről lepattant a bilincs, szeme elől eltűnt a tábor szögesdrótos kerítése, szabadon repülhetett a lelke is ... Szinte megrészegült a szabadságtól, a távlatoktól, a fénytől. Leért az Ussuri partjára, öreg fűzfák ritkás erdejébe... Behúnyta a szemét, mert a lángoló nap felgyújtotta a folyó felszínét és vakítóan sugárzott feléje a fény, a tűz. Mozdulatlanok voltak a fák, a nagy folyó is állni látszott, mélységes csönd ült mindenen, — és mégis úgy érezte, hogy az élet víg kacagása és a csönd csilingelő danája pajzánkodnak a leikével. A bokrok között egy nagy fatuskón fiatal leány ült s figyelte a fogoly magyart. A hadifogoly is megpillantotta a leányt, amint ott ült a bokrok zöld lugasában, a folyóról reásugárzó aranyos megvilágításban. Azt hitte káprázat. De ez a látomány nem tűnt el. Közelebb lépve, látta, hogy a leány festeni jött a folyó partra; a festékes tubusok ott hevertek a földön, ecset volt a kezében és előtte a megkezdett festmény. Udvariasan, katonásan tisztelgett s néhány bocsánatkérő szó után rápillantott a festményre: az Ussuritájat ábrázolta a két tenyérnyi vászon. Hirtelen merész ötlete támadt, s mosolyogva mondta : — Ha megengedi, befejezem a képet. A leány felállt, könnyedén megbiccentette a fejét a hadnagy bemutatkozására és átengedte a helyét. — Ó, maga mesterem lehetne! Ott álltak egymás mellett az Ussuri partján. Lejjebb a folyóban egy kínai mosogatta á fehérneműjét, feljebb, ott, ahol a két nagy ázsiai folyó, az Ussuri meg az Amur összefolynak, Chabarovszk városának tarka házai fürödtek a vízben. De a hadifogoly mindezeket nem látta, csak a leányt nézte, ezt az igézőén szép, mosolygó fiatal, orosz leányt, akinek a megjelenése úgy felvillanyozta az ő egyhangú, unalmas életét. — Maga hadifogoly? — kérdezte a leány, amint megindultak a város felé. — Csodálom, hogy szabadon bolyonghat a táboron kívül. Ne féljen, nem árulom el. Nem vagyok olyan gonoszlelkü. — Holnap is eljövök, ha itt fog festeni az Ussuri 16