Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-04-01 / 4. szám
partján. Ha megígéri. De ha nem, akkor másfelé veszem az utamat. Aztán beszélt a hadifoglyok egyhangú, szomorú életéről, amely így tart már hosszú évek óta és semmi kilátás arra, hogy egyszer vége lesz. Már a remény is kezdi elhagyni őket. Ó, milyen szánalmas látvány az eltompult, reményevesztett emberiélek! Olyan az ilyen lélek, mint azok a kutak a forró sivatagban, melyekből kiszáradt a víz. És a többi, ami reászabadult egy-egy hadifogoly táborra: a koplalás, á scorbut, a tifusz, a ruhátlanság negyvenfokos hidegben, kihűlt barakkokban és sehol egy megértő hang, egy bátorító, kedves tekintet. Szeretet nélkül, jó szívek melege nélkül élni... Közeljártak már a város házaihoz. A leány búcsúzott: — Tovább már ne jöjjön, nem tanácsolom. Holnap? Lehet, hogy eljövök... Talán ... És elsietett. A hadifogoly sokáig bámult utána. Csak lassan ébredt föl álmából... Milyen hamar vége lett... Ő, ha így álmodhatná végig a hosszú szibériai rabságot... A fogoly szinte felüdült attól az ajándék szabadságtól, melyet a muszka katona juttatott neki. Vagy talán inkább attól a kedves mosolytól, melyet az orosz leány hintett a lelkére... Még a fogolytábor sem volt olyan lelket szomorítóan komor, mint máskor, s mintha még azok a pirostéglás unalmasan egyforma kaszárnyák is megváltoztak volna, mintha nem is ezer meg ezer hazáját, szabadságát és boldogságát vesztett rab börtöne lett volna, hiszen ott is lehet tervezgetni, álmokszai S a fogoly úgy érezte, hogy most megszabadult azoktól a kötelektől, amelyekkel a fogság kötötte gúzsba lelkét. Hosszú évek élettompító szomorúsága után újra tudott mosolyogni! Mintha sötétben és fagyban meggémberedett lelke hirtelen belekerült volna a boldogság langyos verőfényébe. Megroppant dereka kiegyenesedett, tekintete csillogó lett, komorrá merevedett arcán elsimultak á barázdák és fellángolt bensőjében valami, amitől a tettrekészség, bizakodás és életöröm áradt szét benne. Hiszen alig volt húsz-egynéhány éves, amikor még oly rugalmas minden izom, amikor olyan könnyedén téved bele az ifjúi képzelet a színpompásnak ígérkező jövő beláthatatlan távlataiba, mint a dalos pacsirta a napsugaras magasokba; amikor a szívben oly könnyen fakaszt tavaszt, virágoskertet a szerelem ... Szabadság és szerelem annak a hintának két tartó fonala, amely hintán önfeledt mámorba részegíti, hintázza bele magát az ifjú lélek, káprázatba, pazar boldogságba... Micsoda megfizethetetlen értéket ajándékozott neki a táborkapu vörösszakállú őre, amikor ennek a rövid ideig tartó szabadságnak a kincsével megajándékozta... És szívének titkos vágyzsilipjeit, melyeket a rabság súlyos, mázsás nyomásai tartottak zárva, egyszerre felnyitotta az Ussuri parton meglátott ismeretlen orosz leányka. És ezeken a nyitott zsilipeken át buzogott, ömlött a boldogság belé... ... A leány mindig pontos volt. Ott várta a hadnagyot az Ussuri partján, a nyírerdőnél, melynek árnyas gyalogútjain olyan jó volt egymás mellett járni. Vagy a folyópart hosszában lépegetni a süppedő, puha fövenyen, s nézegetni tükörképüket a lassan folyó sárga víz tükrében. A széles folyó tükre sima volt, csupán itt-ott a felvetődő és a napban megcsillanó halak törték meg a folyó sima tükrét. Közel a parthoz csónak úszott a víz lassú sodrával. Barnára sült félmeztelen kínai ült benne és mandulaszemeivel furcsán pislogott feléjük. A nap lassan leszállt a távolban alig kivehető szürke hegyek fölé s vörös fényárt ragyogtatott a víz mozdulatlan tükrén. A madarak megbújtak fészkükben, végtelen csend és béke borult rájuk, s mintha az idő is megállóit volna ... A két fiatal lelkére valami kimondhatatlanul édes, fölemelő ünnepi hangulat szállt és ők boldogan mosolyogtak egymásra. — Milyen sokáig együtt voltunk ma — törte meg a csendet a leány. — Igen, sokáig, — válaszolt halkan, vontatottan a fiú, mintha sajnálná megzavarni azt az ünnepi csendet, amelybe oly jó volt így kettesben belenémulni, belefeledkezni. — Sokáig. És mégis úgy elrohant az idő, megint el kell válnunk. Olyan nehéz az a búcsúzkodás. Mindig félek, hogy utoljára búcsúzunk és azután soha többé nem látjuk egymást. Gyakran úgy érzem, hogy az a tízezer kilométer áll közöttünk, amely az én hazám és az Ussuri vidéke között van. Egymás mellett állunk és — mégis tízezer kilométer van közöttünk. — Ne mondjon ilyeneket — korholta a leány. — Manapság nincsen távolság. Főleg azok között nincs, akik szeretik egymást. — Igen, igen, és mégis... — susogta szinte magának a hadifogoly. A leány vidítani akarta: — De megértem magát. Tudom, miért, hogyan jönnek ezek a szomorú érzései és gondolatai. Most megint visszamegy a táborba szenvedő társai közé, s már előre érzi a rabságot és látja a szenvedést, a magas kerítést, a szúronyos őröket... De holnap megint kijön ide, ahol szabadság van, béke és boldogság. Erre gondoljon, s akkor eltűnik a szomorúság!... Én várni fogom magát... A város szélén elbúcsúztak. 17
