Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-02-01 / 2-3. szám
láttalak ezelőtt az erdőben, pedig már régen itt lakom. Én vagyok Nyulam Bulam! — Én meg a hóember. Örvendek. A gyerekek építettek tegnap. Tőlük kaptam szép gombjaimat, csinos kalapomat, meg gyönyörű orromat is. — Az orrodat ? — nézett nagyot a nyuszi, de amint megpillantotta a hóember orrát, torkán akadt a szó. Lesütötte szempilláját és akkorát sóhajtott, hogy a hópihék táncrakeredtek körülötte. A répáról eszébe jutott éhsége és még a könny is kipottyant szeméből. A hóember sehogyse értette a dolgot. — Fáj valamid, Nyulam Bulam? Az bólintott, keserves arccal. — A gyomrom. Három napja nem ettem, akkor is csak keserű fakérget a tó parti fáról. Azt hittem, éhen kell pusztulnom . . . A hóember felkiáltott: — Az lehetetlen! Olyan szép az élet! . . . Gyönyörű fehérség mindenütt. S mikor muzsikál a szél a fülem mellett . . . Nyulam Bulam megborzongott. Nem értette, hogy a hóembernek a tél, fagy, meg csípős szél jelenti a szépséget. A hóember dörmögő hangon kérdezte: — Mondd csak, Nyulam Bulam, mivel segíthetnék rajtad? Akarsz egyet szép fekete gombjaim közül? Szívesen adok. — Nem, nem! — tiltakozott Nyulam Bulam. — Köszönöm, de az kemény az én fogamnak és . . . nem is ennivaló. — Odaadjam nagyszerű kalapomat? A nyuszi megrázta a fejét. Felnézett a hóember viruló, sárga orrára, majd bátortalanul makogta: — Hanem, ha nekem adnád . . . — Mit, nyuszikám? Bármit! — ... az orrodat. — Az orromat? — kiáltott fel a hóember. — Azt nem. Ne haragudj, azt mégsem lehet. — Akkor ... — hajtotta le Nyulam Bulam a fejét — akkor én . . . elmegyek. Minden jót, Hóember ! Indult volna tovább, de a hóember rákiáltott: — Megállj! Nem engedek éhenpusztulni. Kapd el hát . . . az . . . orromat! Talán . . . nem is fáj olyan nagyon . . . A nyuszinak felragyogott a szeme. Akkorát ugrott örömében, hogy éppen elkaphatta a hóember répa-orrát. Hálásan rebegett köszönetét és sietett haza, megosztani testvérével a pompás zsákmányt. * Erdészók Pistájának harmadnap jutott eszébe, hogy megnézze hóemberüket a tisztáson. Ott volt az, épségben. Hanem az orra . . . hiányzott! — Ez igazán furcsa — gondolta Pista, aztán hazafutott újabb répáért. Volt már újra orra a hóembernek, ám Pista, meglapult egy széles bükkfatörzs mögött. Nem kellett sokáig várnia. Álmélkodva látta, hogy egy szürkebundás nyuszi közeledik a tisztáshoz, megáll a hóember előtt. Mintha beszélgetnének . . . Aztán ugrik egyet a nyúl és — elkapja a hóember orrát! Aztán eltűnt a nyuszi s a hóember orra nem volt sehol . . . így tudta meg az erdész három fia, hová lesz a répa. S mivel ők is szerették az erdő lakóit, úgy gondoskodtak az éhező nyulakról, hogy friss répát tettek naponta a hóember orra helyére, mellette pedig etetőt készítettek. Nem volt már egyedül a hóember! Hamarosan a néma tisztás lett legkedvesebb találkozóhelye a félénk őzeknek, nyulaknak s elmondtak a hóembernek mindent, ami csak az erdőben történt. — Majd ha tavasz lesz — mondogatták mindnyájan — elhozzuk a kicsinyeinket is megmutatni a hóembernek, akinek egyedül köszönhetjük, hogy megmenekültünk az éhhaláltól télen . . . Ahogy melegedett az idő, úgy lett egyre kisebb a hóember. Csodálkozva nézte Nyulam Bulam, mint válik fehér barátjának arca napról-napra szomorúbbá. — Ha igy megy tovább — mondták a gyerekek — maholnap eltűnik egészen a mi emberünk. — Meg kéne menteni ... — mondta Pisti, a legkisebb. A másik kettő először kinevette, aztán, hogy gondolkoztak kicsit a dolgon, jó ötletük támadt: a hóember seprűjét leszúrták a puha földbe a tisztás közepén. Keresztbe rákötötték a törzset tartó botot, a seprű tetejére meg rátették a rossz fazekat. Egy ócska kék kabát is került rá hamarosan . . . Volt mit bámulni Nyulam Bubimnak a következő reggelen, mikor a tisztásra jött. Nehezen ismert rá régi barátjára. De, ó, milyen nagy volt az öröme, miikor megpillantotta tavaszi öltözékében! Vidáman ugrálta körül és alig várta, hogy a messzi útról hazatérő barátai, a költöző rnadar rak is meglássák. Szarka Terka elpletykálta az egész erdőt, hogy a tisztás közepén lesz a madarak első tavaszi hangversenye, a volt hóember tiszteletére . . . A hóember pedig a zöldülő fák suttogására elfeledte a fagyot és szelet, uj köntösében is boldog volt, hogy barátait szolgálhatta. Kitárta két karját, úgy hívta mar gához megpihenni a nyuszit és őzet, mókust lés a szárnyas énekeseket. Mert akár hó ruhája volt, akár vásott kabátja, igazi szív dobogott benne, mely csak akkor nyugszik meg, amikor adni tud valamit önmagából. 50
