Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

Értavi Barát Kata: A RÉPAORRU HÓEMBER Olyan csend volt az erdőben, hogy hallani lehetett, amint egy ágon maradt, száraz tölgyfalevél leesett a hóra. Fehér volt a világ körös-körül. A félénk Cinke Tó­biás le-fel himbálózott egy vadró­zsa ágon, az erdei tisztás szélén. Csőrét a fagyos ághoz fente és megszólalt vékonyka hangján: — Kicsit ér! . . . Kicsit ér . . . — Kicsit bizony! — szólalt meg valaki mérgesen a szomszéd tölgy­fán. Az öreg, tarkaruhás harkály volt az, aki a fakéreg repedései közt kutatta a kártékony férge­ket — neki finom csemegét. Most közelebb röppent a cinkéhez; úgy látszik, beszélgetni jött kedve. —■ Még a kukacok is eltűntek ebben a hidegben — mérgelődött tovább. — Rég volt ilyen kemény telünk, Cinke szomszéd. Jó volna, ha ta­vasz jönne, ugy-e? Pattannának a rü . . . Itt ijedten elhallgatott és fel­reppent. Gömbölyű hólabda csapó­dott a fatörzshöz, majd meg han­gosan nevetett valaki a fák kö­zött. — Emberek! — csipogta Cin­ke Tóbiás fázósan és elröppent ő is. Elszállt, hirt hallani a fekete rigóhoz, aki járatos volt a városi kertekben. Hátha ő tud valami dú­san terített madáretetőt valahol. * Hárem gyerek kergette egy­mást a fák között, az erdész há­rom kisfia. Hogy a tisztásra ér­tek, megálltak egy pillanatra gyö­nyörködni az eléjük táruló kép­ben : A sima, puha hó tetején szikrázva tört meg a téli napfény. Hé ült a fekete fák hónalján s az égbenyuló fenyők is hósipkát hordtak sötétzöld lombjukon. — Ó, de szép! — tapsolt a leg­kisebb fiú, pirosracsipett arccal — itt építsük meg a hóembert! — Jó lesz, itt igazán nagyszerű lesz — helyeselt a másik kettő és serény munkához láttak. Alig fél óra alatt készen állt a hóember. A gyerekek kis szánon húzták, ami kellett hozzá, hogy igazi, szép hóemberük legyen gömbölyű széndarabból raktak gombot a hó­ember ruhájára. Kemény fejére ócska fazekat tettek. Szeme is szénből volt, szája piros papriká­ból, fogai meg kukorica szemek­ből. Orrnak egy gyönyörű nagy sárgarépát tettek az arca közepé­be. A törzsbe botot szúrtak, hogy szilárdabban álljon, hóna alá pedig ócska seprüt helyeztek. Kész volt a hóember és szinte visszaneve­tett a három gyerekre. Azok kö­rültáncolták jókedvükben, aztán hazamentek. * Az őzike fázósan bujt a bokrok sűrűjébe. Társait kereste, hogy egymást melengessék. Nyulam Bulam is meghúzta magát ottho­nában és sóhajtva gondolt a zöld tavaszra, vidám nyárra, mikor Mókus Matyi megdobálta mogyo­róval és Szarka Torka vitte az er­dei pletykát fáról-fára . . . Idehal­­lattszott esténként a tóból a bé­kák hangversenye . . . S a tücs­kök hegedültek a holdfényben. De hol vannak a nyári örömök? . . Mig igy álmodozott, el is aludt nyulkoma, közelebb húzódva test­véri e puha, meleg bundájához. Mi­re felébredt, világos reggel lett. — Óoh ... — sóhajtotta és olyan csalódottan nézett körül a téli világban, hogy testvére meg­kérdezte : — Szóltál, Nyulam Bulam? — Nem. A gyomrom morgása, amit hallasz. Ennivaló után kell néznünk. Te menj erre, én meg ar­ra! — mutatott szét az erdőn. Testvére elindult az öreg juhar­fa irányába. Nyakig süppedt a hó­ba s csak keservesen jutott előre. Nyulam Bulam meg a tisztás felé vette útját, bár ma sem volt rá kilátása, hogy csak egyszer is jól­lakjék. Mielőtt kiért a fák védelméből, kétlábra állva hallgatódzott . . . A levegő semmi veszedelmet nem hozott füleihez. A tisztáson azon­ban megváltozott valami: letapos­ták egy helyen a hótakarót. Ki lehetett? ... És — jaj! — ki­csoda az a fehérruhás emberféle ott, a tisztás közepén? . . . Moz­dul ! De nem. Meg se moccan. Ide­néz pedig egyenesen . . . még ne­vet is! Nyulam Bulam összehúzta ma­gát, amilyen kicsire csak tudta — készen minden pillanatban a me­nekülésre. Nem szaladt el mégsem, mert a hóember barátságosan megszólalt: — Nem bántalak! Gyere köze­lebb, te hosszufülü idegen . . . Erre már nekibátorodott Nyu­lam Bulam is. Odaugrált a hóem­ber elé. — Csúfolni mersz? Én vagyok idegen?! Hát te mi vagy? Sose 49

Next

/
Oldalképek
Tartalom