Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-02-01 / 2-3. szám
Aztán már szaladt is. Ahogyan csak bírt. Az ut felé, keresztül a barna szántásokon, a sárga tarlókon. De szaladt a másik is. Az is az ut felé. Messzi a falu felől (kocsi jött. Csak addig bírja, csak a közelébe érhessen. Balla Gizella lihegett. Nem mert hátratekinteni, de a nehéz lábak dobogását egyre közelebb érezte magához. Aztán éles fájdalom tekenedett a mezítelen lábaszáráráa. Ostor. Gizella lebukott az útra és két karjával átkulcsolta a fejét. Takarta magát, ahogyan csak tudta. Fölötte pedig ott lihegett az ember s az ostor erős szíjjá vijjogni kezdett a levegőben. Gizella teste megrándult minden ütésre. A réklije felhasadt s most már pőre bőrére zuhogtak a szíj lángoló csíkjai. Egy ideig még érezte a csapásokat, de hirtelen vizet öntöttek a fülébe és már csak zúgásokat hallott, irdatlan tengerek messzi, mély zúgásait: Elájult. 2. Másnap Komáromba mentek Csontos Károlyék. Orvoshoz. A 'két sárga szomorúan lehorgasztott fejjel bandukolt a mély kátyúkkal teli, homokos kocsiuton. Mintha mostoha sorsukon bánkódnának. Lám ez az ut olyan öreg, hogy akár országút is lehetne s az egyetlen, amely a falut a városhoz viszi, mégse érdemli meg a flasztert, de még a kavicsot se. Isten őrizz esőtől, hótól, mert akkor tengelyig ér a cuppogós sár s akkora (kátyúk csillognak a patkók előtt, hogy vizében úszkálni tanulhatnának a sárga pelyhes kis kacsák. Csontos nem szólt a lovakra. Hagyta, menjenek, ahogyan jól esik. Akár ki se fogyjon alóluk az ut. Ahogy közeledett a város, úgy nőtt benne a félelem. Rosszat sejtett. Ha (becsapja a jány! De hát majd bolond orvoshoz vitetni magát, ha tudja, hogy baja van? Most azért majd megmutatja! Balla Gizellára gondolt, de a megbánás legkisebb jelét sem mutatta sovány, csontos arca. Tíz év előtt . . . Akkor talán még meg is fojtja, ha ki nem szabadítják a kezéből. Mert nagy nyelvű, szókimondó asszonyság volt a Gizella mindég. Akkor is megmondta, hogy az udvarrészt pedig nem adják el neki, még ha a feje tetejére áll is, mert István bátyjának szeretné átadni az apja; akár olcsóbban is. Ezen aztán felpaprikázódott s a beléje szorult mérget Gizellán töltötte ki. Azóta nem beszélnek egymással. Tíz év óta. Az udvarrész se lett az övé. Talán még az unokája is közös udvarban lakik. Miattuk. S azóta ég benne a bosszú, a visszafizetés vágya. De most majd megkapják. Pert indit ellenük. Rágalmazásért, becsületsértésért. Mihelyt megkapja az orvostól a bizonyítványt, azzal egyenesen az ügyvédhez siet. Az Aranyosihoz. Mert az a legjobb ügyvéd Komáromban. Kerül, amibe kerül. Nem bánja. — No, mi lesz véletek? még elalusztok, — rántotta meg a lovak gyeplőjét. Azok ijedten kapták fel lógó fejüket és szaporábbra fogták a lépést. — Ne, Julcsa, Fáni! Csontos Károlynak hirtelenében igen sürgős lett az útja. Közéjük csapott a lovaknak. Azok pedig neki iramodtak, miután tudtukra adatott az ostorral, hogy holmi haszontalan ábrándozásra, — mint például aszfaltos ut, — most nincs idő. Balla Aróli összekulcsolt kézzel ült a fia balján. Nézte az elmaradó barázdákat és rettegve gondolt arra, ami jön. Mert ő nem hitt Veronnak, bármennyire sirt is. A város pedig nőni kezdett. Először a Szent András tornya, azután a református nagytemplom s végül a Rozália gömbölyű, román tornya emelkedett ki az ősz ködös szürkeségéből. A Vág-Duna hidján kocogott a két sárga, amikor hátrapillantott Veronra. Verőn háttal ült nekik, egy kocsideszkán. Fehér berliner kendő volt a nyakába kötve s a rózsaszín pántlikás hajfonat szőkén pihent a kendő világos mezején. A lány arca nyugodt, szinte egykedvű volt. Azí öregasszony nem tudott semmit se leolvasni róla. Hajh, édes jó Istenkém, ha beleláthatna a gondolataiba. Akkor legalább tudná, hogy hányadán állnak. Verőn azonban zárt volt, akár egy sziklasir. Hiába kérdezgették; nem szólt. Nem mondott semmit, amin el lehetett volna igazodni. Csak nézett maga elé. Pedig beszédes és jókedvű volt különben. Most hallgat és bámul. Az apja jó jelnek vette szótlanságát; szüléje rossznak. Bántja a lelkiismeret — gondolta. Pedig nem. Verőn nem is tudta, hogy lelkiismeret is létezik a világon. Veront semmi sem bántotta, semmi sem mardosta. 22
