Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

Verőn csak félt, egyszerűen csak félt. És még csak nem is a következménytől, hanem az apjától. Veronhan nem élt a bűntudat legparányibb szikrája sem. Verőn ártatlannak érezte magát; állati ártatlanságot érzett.

Csak az apjától ne félne annyira. Igaz, mióta fent ült a kocsin, benső reszketése is elmúlt. A legtöbb ember csak a kritikus pillanatokat megelőzően fél, magában a pillanatban megnyugszik hirtelen. Eltökélt lesz és félelem-nélküli, mintahogyan Csontos Verőn is.

A lovak már a Rákóczi-ut macskakövein kocogtak s pár perc múlva befordultak a Tamanóczihoz.

A vendéglő udvarán még egyetlen kocsi sem állt. Korán érkeztek. Csontos bevezette a két sárgát az istállóba, szénát dobott eléjük és bement egy féldecire.

A csaszi után könnyebbnek érezte magát s kint a flaszteros járdán, a kora délelőtti napfény langyos melegében teljesen meg is nyugodott. Komótos, lassú parasztmenéssel ment. Kurta szárú csizmáján finom porszemekben vitte a nap aranyát.

Mögötte ment a szüle, meg Verőn. Verőn tekintete ehelkalandozott. A Széna-téren parasztkocsik álltak s a tér feléjük néző oldalán fabódék sorakoztak. Cukorkaárusok, törökmézesek.

Egy nagy kirakat-ablakhoz értek. Weiss ur üzlete elé. Verőn innen vásárolt liptai túrót, ha behozta a tejfelt. Enélkül még egyszer sem ment haza, mert liptai túró, meg rózsaszínűre sült komáromi kenyér nélkül nem Komárom Komárom.

Verőn megállt a kirakat előtt és kipottyanó szemmel nézett egy nagy üvegkorsóra.

— Ruszni — mutatott az üvegre és szájában összefutott a nyál. — öregszüle vegyen nékem rusznit. Igen megkivántom.

Balla Aróli ijedten nézett Veronra.

— Szüzanya-Máriám, ne hagyj el! — és reszkető újakkal gombolta ki réklijét, hogy a kebelébe dugott harisnya szárból ruszniravalót kotorjon elő.

Az orvos, — sürü, őszülő kis ember — kezet nyújtott Csontos Károlynak.

— No, mi a baj, Csontos barátom? — csak igy az orvos, aki Csontos feleségét évekig kezelte.

— Behoztam Veront, doktor ur. Vizsgálja meg, osztón adjon rula bizonyítványt.

— Jó, — mondta az orvos és átfogta Verőn vállát, — No, jöjjön aranyos.

És bementek.

Csontos meg leült az előszobáiban és nézte csendesen a bezárult ajtót.

Ottbent az orvos megállt a lány előtt.

— Hányadik hónapban van, kedves?

Verőn sirvafakadt.

Az orvos erélyesen rászólt.

— Hagyja abba! Akkor is gondolhatott volna erre. Sajnálom az apját, — tette hozzá megenyhült dörmögéssel.

Verőn feleletül még jobban rákezdte. De ebben a sírásban már semmi tettetés sem volt; ez a sirás őszinte volt és igaz. Verőn félt s a lelkében összegyülemlett nagy félelem most a könnyeken keresztül talált kiutat és enyhülést. Abbahagyta a sírást és ránézett az orvosra.

— Drága jó doktor ur, ha Istent ismer, ne engedjen ki innen. Agyonver. Én tudom, hogy agyonver. Gizella nénémet is véresre verte tennap.

Az orvos meghökkent.

— Miért?

— Amir’ megmondta öregszülémnek, hogy mi bajom.

— Dohát mit csináljak magával, maga szerencsétlen?

— Nem to’m, doktor ur.

Verőn most már nem vette le a szemét az orvosról. Reménykedett. Az orvos pedig csak méregette a rendelő hosszát lassú, megfontolt lépteivel. Gondolkodott.

— Mondja, lelkem, nem tudna elmenni a fiú szüleihez pár napra? S utána hamarosan megesküdnének.

Verőn fejet rázott.

— Nem lehet, doktor ur.

— Hát miféle legény . . . ?

— Nem legiiny, doktor ur, hanem ember.

— Ember? Szóval nős-ember. Azt akarta mondani, ugye?

— Azt.

Az orvos nagyot fújt, aztán a telefonhoz lépett. Tárcsázott.

— Halló! Itt Tarlósi főorvos. Igen. — Kérem, nézze meg, van-e hely a szülészeti osztályon? Jó. Várok. — Halló. Igen, igen. Csak három napra. Nem, nem! Talán még hamarabb. Köszönöm.

Letette a kagylót és csöngetett.

Egy fehér ruhás ápolónő lépett be a rendelő szobába.

— Parancsol, doktor ur!

— Kérem, kisérje be ezt a lányt a közkórházba. Itt van a cédula. A hátsó kijáraton távozzanak. Jó?

23