Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-04-01 / 4-7. szám
A HIÚ KIRÁLY A fiirj és fiai Egyszer volt, hol nem volt, még az Operenciás-tengeren is túl, voll egy szegény ember. Volt annak három fia. Egyszer a király ki hirdette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki előtte olyant tud mondani, amit ő el nem hisz. Meghallja ezt a szegény embei legöregebb fia, akit Péternek hívtak, kapja, fogja elmegy a királyhoz. Megmondja a szolgának hogy ő beszélni akar a királlyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem szólt senkinek; csak azt parancsolta hogy eresszék be tüstént azt a legényt. Mert akkor már annyi királyfi, meg Isten tudja, micsoda nagy ur megfordult a király előtt, mint a csillag az égen, mint a fűszál a réten — s mind a királykisaszszonyt akarta elvenni. De biz ott egy se tudott olyat mondani, amit a király el ne hitt volna. Bemegy hát Péter a királyhoz, köszön neki: — Jó napot adjon Isten, király uram! — Adjon Isten neked is, fiam! Mi járatban vagy? — Én bizony házasodni akarok, uram király! — Jól van, fiam, hát aztán mire vinnéd az asszonyt? — Tudja az Isten! Majd csak eltartanám valahogy. Van háza az apámnak, meg egy kis földje is. — Elhiszem, fiam, — mondja a király. — Aztán meg van három darab marhánk is. — Azt is elhiszem. — Most nemrégiben a trágya annyira meggyűlt az udvarunkban, hogy már nem is fértünk tőle. — Elhiszem. — Egyszer azt mondja az apánk: “Fiaim, hordjátok ki ezt a trágyát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit.” — Elhiszem. — Mink aztán kihordtuk a trágyát, három hétig, két kocsin. — Elhiszem. — Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk ki mind egy szálig. — Elhiszem. — Mikor ez megvolt, hazamentem, megmondtam az apámnak. — Elhiszem. — Akkor aztán én, az édesapám meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre. — Elhiszem. — Aztán megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, mint az asztalterítőt szokás és a trágyát róla mind a mi földünkre foruditottuk. — Elhiszem. — Aztán a földünket teleszórtuk fűmaggal. — Elhiszem. — Aztán olyan sürü erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem. — Elhiszem. — Az apám aztán sajnálta kivágatni a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót. — Elhiszem. — Aztán a fölséges öregapját megfogadta kanásznak! — Hazudsz! Akasztófára . . . ! — hanem a királynak hirtelen eszébe jutott a fogadása. Mit tehetett, rögtön papot, jegyzőt hivatott, a szegény ember fiával összeadatta a lányát. Csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a hire; még az árvagyerekeknek is akkora kalácsot adtak a kezükbe, mint a karom; volt lé meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé! Gallér hijján köpönyeg Hazudtam, mert, volt kinek. A fürj a buzaföldön fészkelt. A vetés már érőfélben volt. Az anyafűrjét megszállta az aggodalom, hogy le találják aratni, mielőtt kis fiai számára uj menedéket találna. Meghagyta tehát fiainak: vigyázzanak minden szóra, amig ő eleségért jár. Este pedig meséljék el, amit hallottak. Hazatér este az anyafürj. A kis fiák már messziről kiáltják: — Édesanyánk, hallottunk valamit ! — Mit hallottatok, kicsikéim? — Azt hallottam — feleli az egyik aggodalmasan — hogy a gazda igy szólt a fiához: “Úgy látszik, a vetés már megérett, holnap már arathatunk is.” Erre elküldte a fiút a barátaihoz, hogy holnap jöjjenek ide és segítsenek aratni. Az anyafürj igy felel: — Ne aggódjatok, fiaim! Meglátjátok, nem lesz semmi az aratásból, mert a gazda barátaira és szomszédaira számit. Másnap este megint hazamegy a fürj, és a kis fiai megint azzal fogadják: — Édesanyánk, hallottunk valamit! — Mit hallottatok, édes fiaim? — Ma reggel a gazda megint itt volt fiával. Vártak sokáig. Bizony, hasztalan várták azokat, akiknek a segítségére számítottak. — Már látom — szólt a gazda — hogy a jóbarátok és szomszédok cserbenhagytak bennünket. — Ekkor elküldte fiát az atyafiakhoz, hogy jöjjenek el holnap, segítsenek aratni. — Nem lesz abból semmi sem! — vigasztalta az anyafürj fiait. — De jól figyeljétek meg, mit mond majd holnap a gazda! Az anyafürj nek igaza volt. Az aratásból aznap sem lett semmi. 52
