Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-04-01 / 4-7. szám
Tordától nem messze, az Aranyos vize mellett sziklás hegy áll. Tündér a neve. Ennek a hegynek a tetején régesrégen nagy vár emelkedett. Tündérvár volt a neve. Ma csak romladékát lehet látni. Ezernél is több esztendeje, hogy Erdély földjén hatalmas király lakott. Hiába volt nagy hatalma, mégsem volt boldog, mert Isten nem áldotta meg gyermekkel. Sokat tűnődött, kire hagyja országát. A szomszéd király fiai közül egyet fiának fogadott. Telt-mult az idő. Daliás legénynyé nevelkedett a fogadott fiú. Szerette volna, ha időnekelőtte kezére kerül az ország. Azt mondja egyszer atyjának: — Apám, engedd meg, hogy várat építsek a Tündérhegyre! — Jól van, fiam, építs! Belefog a királyfi a vár építésébe. Ezer meg ezer ember hordta a nagy köveket a hegy tetejére. Hét álló esztendeig folyton hordták, rakták. El is készült a vár. Nem volt hozzá hasonlatos messze földön. A királyfi elment ekkor apjához: —No, apám, fölépítettem a vá-A TORDAI TÜNDÉRVÁR rat! Hét esztendeig tartott az építés. Most engedd meg, hogy hét esztendeig pihenjek! — Jól van, fiam, pihenj! — mondotta a király. A királyfi azonban nem pihent. Nagy titokban katonákat toborzott. Tele volt a vár fegyveres emberekkel. Az volt a szándéka, hogy kicsap a Tündérvárból, s erővel elveszi nevelőatyja országát. Csakhogy nem maradt titokban gonosz szándéka! Hírül vitték a királynak. Szörnyű haragra lobbant miatta, s körülfogatta a várat. A vár azonban erős volt. Erősebb a sziklánál is. Hét álló esztendeig vívták, mégsem tudták bevenni. Látta a király, hogy hiábavaló minden erőlködése. Lassanként elpusztul minden embere, mégsem tudja megbüntetni a háládatlan fiút. Követeket küldött hozzá. Fölmennek a követek a várba, s mondják nagy alázatosan: Felséges királyfi, a királytól jövünk üzenettel. Nem tudja bevenni a váradat, nem is vívja többé. Arra kér, küldj neki két galambot a te nagy vitézséged emlékezetére ! — Ha csak galamb kell — mondotta a királyfi — vigyetek akár tizenkettőt! Van a vár udvarán elég. Hirtelen összefogdostak tizenkét galambot, s vitték a követek a királyhoz. Mondja a király az embereinek: — No, most kötözzetek ezekre a galambokra mindenféle gyújtószerszámokat, s aztán eresszétek őket szárnyaikra! Úgy tesznek, amint a király parancsolja. Eleresztik a galambokat. Fölszállnak azok a magas levegőégbe. Kerengenék egy darabig, azután hirtelen berepülnek a várba. Égő szárnyakkal buknak szegények a házak födelére. Rettentő nagy tűz támad. Lángba borul az egész vár. Jajgatva menekülnek a katonák. A király katonái azonban levagdalják őket. Még hírmondónak sem marad közülük. Megölték a hálátlan királyfit is. Elhamvadt a Tündérvár. Ma már csak romladéka látszik, de emléke megmaradt, s meg is marad örökkön-örökké. Robert Louis Stevenson: SZÉNABOGLYA A vadvirágos réteken A fü, ha vállig ér, Kasza villan s szénával Döcög a szekér. Abból a sok jószagu Szénából hegy lesz, S tetejére vidáman Kúszik a gyerek. Ez itt Sashegy, Süveghegy. A Tűhegy égig ér: Nálamnál nem boldogabb A mezei egér! Oh, de finom a boglyán, Por száll, széna szag, Itt játszom és nincsen, nincs, Nincs nálam boldogabb. 51
