Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-02-01 / 2-3. szám
Oszlányi Róbert: LONDONBAN HEJ! Valamikor régen úgy hívtuk, hogy sláger. Úgy kezdődött, hogy a színházban vagy zenés operettben a legdivatosabb színésznő ajkára adták, egyéniségéhez szabták; egy hét múlva pedig városszerte már dúdolták, fütyülték, zümmögték vagy énekelték. Bejárta néha a vidéket is, sőt az egész országot, aztán egyszerre csak: vége volt. A színházban már mást játszottak s az utcán más melódiát kapott fel a füttyösök kara is. A régi nem halt meg azért egészen, csak valahogy eltemetődött. Belekerült abba a lomtárba, ahonnan csak ritkán veszünk elő. Részévé vált azoknak az emlékeknek, melyekből csak időnként csemegézünk. Úgy hívjuk: a régi szép idők. Ha gyermekeink véletlenül meghallanak egyetegyet ezekből a mi régi szép emlékeinkből, elcsodálkoznak: ilyesmiben találták gyönyörűségüket a mi komoly, idős szüléink? S nem gondolnak arra, hogy az ő majdan szép emlékeik ugyanolyan szellemes csacsiságokból rakódnak össze. Mert valljuk be: legtöbbször a buta kis dallamok, gyári áruként készült bohókás szövegek lettek a legélénkebb emlékekké s nem törtük felettük tulsokáig a fejünket sem. Mert ugyan melyik városban nem akadt számos utca s melyik utcának nem volt sarka? . . . Dehát fontos volt az akkor? Ki törődött a mesében foglalt igazgsággal? A se füle, se farka ... az volt az érdekes. Gyerekek voltunk akkor . . . sokáig. Kár, hogy nem maradhatunk azok örökre! A minap elfogott valahogy az emlékezés. Önkéntelenül dúdolni kezdtem, s ni csak, egyszerre csak azon veszem észre magam, hogy a címben foglalt dalt pörgetem. Emlék emléket váltott; igy jutott eszembe az a kis történet, amit most magam és talán mások gyönyörködtetésére papírra vetek. Még 1922-ben történt. A nagy fiuk voltak minden baj okozói. Vitéz Temesy Győző ugyanis kijelentette, hogy nyáron a cserkészcsapat válogatott tagjai Londonba mennek. Nagy volt az izgalom, kire esik a választás? Mindenki kiváló akart lenni. A kijelölésig nem is történt semmi különös. A baj csak ezután kezdődött. Akik kimaradtak, elkezdték oktatni a szerencsésebb fiatalokat. Rémmeséket és izgalmas történeteket találtak ki, hogy a kicsiket elijesszék és igy befurakodjanak a helyükbe. A londoni köddel kezdődött. Hogy az olyan, hogy azt meg kell szokni s hogy aki azt nem szokja meg, ne is menjen Londonba! Ettől kezdve a vegytan órák előtt ködöt fejlesztettünk a szertárban. Néha emiatt el is maradt az óra, mert a tanár nem találta a katedrát. A ködfejlesztéshez szükséges vegyanyagokból haza is vittünk és a ködöt otthon is gyakoroltuk. Egyik vasárnapon nem volt hús ebédre. A köd miatt. A konyhában u. i. olyan ködöt fejlesztettem, hogy a mama kétségbeesetten hagyta abba az ágyazást és rohant a konyhába sopánkodva, hogy “odaégett a hús!” — A hús akkor ugyan még nem égett oda, bár az ebéd mégis hús nélkül telt el. A mama nem ismerte ki magát a konyhában a nagy ködtől s mire az valamelyest eloszlott és ő végre megtalálta a kályhát, a hús ettől az időveszteségtől égett csak meg. Bár anyám biztos előérzeteit soha nem vontam kétségbe. Most is már percekkel előbb tudta, hogy a hús odaégett. Én ezalatt már a hálószobát ködösítettem s igy úsztam meg a verést. Ezen a napon az ágyak is bevetetlenek maradtak nálunk és anyám ezért is engem okozott. E siker alapján biztosra vettem, hogy elvisznek Londonba. Aztán következett a földalatti. Ne menjen Londonba az, aki nem bírja a földalatti utazást, mert az úgy repül ott, mint a földalatti villám. Senki nem tudta megmagyarázni, hogy milyen is a földalatti villám, de ettől kezdve minden pénzünket a pesti földalattira költöttük. A Gizella-tér és az Állatkert között nem volt az az állomás, amelyen a be- és kiszállást ne gyakoroltuk volna; a rövid pályán ugyan nem volt sok forduló, de mi azokban úgy bedőltünk, mint a szánkón télen. A londoni múzeumok tele vannak múmiákkal. Aki azoktól fél, az ne menjen Londonba; viszont aki azokat nem látta, az nem járt igazán Londonban. — Ezután meg “mumit” játszottunk, ami abból állt, hogy egy lepedőt szorosan magunk köré tekertünk, beálltunk mereven egy sarokba és a nálunknál még kisebb testvéreinket kezdtük ijesztgetni. Be kell vallanom, hogy amikor én ezt először csináltam, a húgom olyan sokáig nem jött el mellettem, hogy a lepedő alsó fele egészen átnedvesedett az izgalomtól. Abba kellett hagynom a “mumizást”. Nem is mertem elárulni senkinek, hogy mi történt, mert bizonyára pályásbabának csúfoltak volna érte. A nagy fiuk az egész várost szellemekkel népesítették be. Gyakorolni kellett tehát a szelle11
