Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-02-01 / 2-3. szám
mekkel való megismerkedést. Az idősebbek különösen a huhogást és a farkasüvöltést ajánlották. Később már olyan szakszerűen huhogtunk, hogy magunk is megijedtünk tőle. Nem is maradt meg kutya a környéken, ahol egy “londonista” cserkész lakott, de ezen a tavaszon még szerelmes macskát sem lehetett látni nálunk a háztetőn. A vénasszonyok pedig számolgatták az órákat, hogy meddig élnek még: “sok a bagoly az idén” — mondogatták — “ez nem jót jelent” — s lapozgattak az álmoskönyvben. Londoniba csak hajón lehet átkelni. A csatorna pedig mindig viharos, a tengeri betegség pedig borzasztó valami. Azt be kell gyakorolni! — Nosza hát, kezdtük gyűjteni a libatollat. Azt dugdostuk le mélyen a torkunkba s ettől aztán olyanokat öklendeztünk, mint egy részeg matróz. Amikor pedig érni kezdett a cseresznye, barack, kijártunk a határba s megdézsmáltuk a gyümölcsöket; de csakis az éretlen fajtát ettük. A kutyák nem egyszer szaggatták cifrára a nadrágunkat, úgy kellett a fal mentén lopódznunk, de mindez nem volt olyan fontos, mint az, hogy olyan betegek lettünk az éretlen gyümölcstől, hogy a szomszédságunkban már kolerajárványról suttogott mindenki és sok házban csak forralt vizet ittak. Én egyszer kölcsönkapott zsákban jöttem haza és betegség miatt ötször mulasztottam az iskolából; minden jogom megvolt tehát arra, hogy Londonba vigyenek: méghozzá hajón. A pesti rádió lemezforgatóját, Fisher bácsit fogadták fel a “londonisták” oktatására. Fisher bácsi tudvalévőén Londonban született s igy jobban beszélt angolul, mint magyarul. Hogy nem értettük meg, amit magyarázott, azt főleg ennek a hibájának tudtuk be. Fuj tűk az én vagyokomat és a nekem vanomat, de mikor mondatokat kellett összeilleszteni, megállt a tudomány. “Nyem jooo, te emper”, — mondta ilyenkor Fisher bácsi. A nagyobb fiuk ekkor azt mondták, hogy az igazi jó angol kiejtéshez cigaretta kell a szájba. “És a nők?” — kérdeztük. (Abban az időben u. i. a nők még nem cigarettáztak. Nyilvánosan.) — “Azok nem is igazi jó angolok” — volt a válasz. “A jó angol nőket még az angolok is Franciaországból importálják.” — Loptuk tehát a cigarettát ki-ki apjától, nagybátyjától és gyakoroltuk titokban a helyes angol kiejtést. Fogadkoztunk, hogy ezt tudományos alapon tesszük, amikor megvertek érte és hogy a nemzet presztízse is megkívánja, hogy megfelelően képviseljük a magyarságot. De a legnagyobb örömünket az okozta, hogy ahányszor csak akartuk, tengeri-betegek lettünk a füsttől s s már alig tudtuk kivárni, hogy bontsák a vitorlákat. Amikor aztán az indulás ideje elkövetkezett s végre vonatra szálltunk, az volt az érzésünk, hogy nem volt még egy olyan tudományos expedíció a világon, amely annyi szakembert szállított volna ismeretlen földrészek felé, mint a miénk. A hátizsákban házilag készült ködbombákat vittünk. Ha nem lesz köd, hát csinálunk majd mi; de olyat, amilyet Londonban még a hajók sem pipáltak soha azelőtt. A felszerelési utasításban ugyan nem volt benne, de mindenki hozott magával egy összegöngyölt drótkötelet is. Ez a földalatti utazáshoz kellett, mert hát a villám: villám! Nem lehessen tudni, mire jó a fölkészülés! A múzeumok látogatásához meg egy-egy ruhacsipesz szerénykedett a hátizsák szebében. Egyikmásik múmia több ezer éves; azt mondják. Mi csak kimúlt macska szagát éreztük néha-néha s az is csak legfeljebb néhány napos volt csupán. Hát akkor egy múmia? Akkoriban még nem lehetett a sportkereskedésekben orra való gummicsipeszt kapni. Az emberek nyitott orral jártak fürdeni s kevesebb zsebkendőt használtak. A szellemek ellen pedig legjobb az álompor. Mindenki annyi tablettát hozott, hogy elegendő legyen valamennyi londoni éjszakára. Át kell aludni a szellemek óráját; akkor nincsen semmi baj. Az egyik cserkész papája drogériatulajdonos volt. A fiú szerint a papa képzett vámpirológus is volt és garantáltan értett a vámpír elleni kenőcs készítéséhez. Ezzel a nyakat kellett bekenni. Sok tégelyt kelt el belőle az utolsó napokban. A gyanús csak az volt, hogy ez a fiú hozta magával a legtöbb zsebpénzt. A hajóutra gondolva, már az osztrák határ átlépésekor megkezdtük a koplalást, de ez úgy látszik nem használt, mert amikor a hajón voltunk, mindenki legalább ötször tűnt el “kezet mosni” a két és félórás utazás alatt. Soha azelőtt még anynyi tisztakezü ember nem érkezett meg Londonba! Mi ezt akkor ilyen illedelmesen mondtuk. Baj csak a nyelvészet körül volt. Hiába adta ránk apai áldását Fisher bácsi, a nyelvtudásából nem sokat örököltünk tőle. Már a hajón baj lett belőle. A szédülés és a nagy forgalom miatt soha nem tudta az ember, melyik az eleje vagy a vége a hajónak. Kezet mosni pedig rendszerint már futva mentünk. Amikor már harmadszor vettem ész12
