Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
Magyarország győzelmére a külső élmények fölött. Mint eleven élményt adjuk tovább a bennünk sugárzó magyar életet azoknak, akik a nemzedékek őrségváltásánál átveszik tőlünk a fáklyát. A felelősség és kötelességteljesités népünkkel szemben azonban nem csupán az Íróké, hanem az olvasóké is, minden szabad földön élő magyaré. Az iró csak akkor tud Írni, ha vannak olvasói, akik a magyar sorsról, a magyar problémákról magyarul akarnak olvasni. Az olvasók vágyakozása magyar szó, magyar könyv után segíti életrehivni a regényt, novellát és verseket. Az olvasók áldozatkészsége nélkül magyar könyv, lap, folyóirat külföldön nem jelenhetne meg. Magyar olvasók, — kiket a világ négy tájára szórt szét a végzet — tegyétek meg kötelességeteket, hogy egyre több igaz, magyar könyv jelenhessék meg külföldön s hogy magasra lobbanjon föl a magyar kultúra lángja és a megjelent könyveken keresztül egyre többen ismerjék meg problémáinkat s a magyar sorsot. Hiszünk népünk jövőjében. Minél több lesz a magyar olvasó és minél többen vigyáznak a magyar szó, a magyar kultúra életére, annál biztosabb, hogy a magyar irók teljesíthetik küldetésüket és annál közelibb az idő, amikor Magyarország leveti rabláncait és föltámad egy uj, szabad életre. Magyar olvasók, fogadjátok szeretettel az emigráció magyar könyveit. A szellemi Magyarország egy darabja a könyv. A magyar teremtő alkotásnak föllobbanó lángja. “Ige, kenyér helyett”, melyet az Úristen vigasztalásul nektek adott. Huszár László: MACACU A különösen csendes elhagyatott Ipuri völgye szokatlanul lármás és izgatott volt ezen az éjjelen. Félelem és rettegés ülte meg a levegőt, amelyet a távoli de mindinkább közelebbről hangzó bennszülött telepek dobjai okoztak, amelyek valami különös, esetleg veszélyes jelenség közeledtét jelezték. Ezek a dobok kivájt fatörzsekre feszesen ráhúzott óriásgyik bőrből készülnek és monoton hangjuk, különösen éjjel meszszire hangzik, és aszerint amint azokat verik, jelzik, egymástól átvéve az ütemet, a különös vagy félelmetes eseményeket. Ezen az éjjelen veszély közeledtét lehetett a dobok hangjából kivenni, de hogy az mi lehet, azt senki sem tudhatta. Mundu jumbe telepén sem hunyta le senki a szemét, mert a félelmetes bizonytalanság ébren tartott mindenkit. Abból, hogy a távolabbi dobok elhallgattak, arra következtettek, hogy ott már elmúlt a veszély és annál inkább fokozódott az izgalom, mert a közelebbiek annál hangosabban jelezték a közeledő veszélyt. A jumbe falujában már távoli morajt lehetett hallani, és amikor a dana és az elhangzó vezényszavak már kivehetően hangzottak, minden bennszülött behúzódott kunyhójának legsötétebb zugába és mintha kihalt volna a telep, hangot sem lehetett hallani ott. A félelem akkor érte el tetőfokát, amikor Miamparám (főemberem) érces hangon a jumbét szólította. Miamparám Mohammed fupi (a rövid, vagyis alacsony termetű Mohammed) a szokásos négerbennszülött módra “Eeeee Jumbe, Eeeee Jumbe” szavakkal hívta a falu biráját, a jumbét. Végtére kimerészkedett a jumbe és Mohammed fupi ismertette vele a helyzetet, mondván, hogy egy Bwana mkubwa (Nagyur) nemsokára megérkezik és hogy akkorára készen, tisztán kiseperve kell, hogy legyen a táborozó hely, elegendő tüzelőfa és tiszta viz legyen a rendelkezésére stb. Örömében most már, hogy megértette, hogy veszélyről szó sincsen, maga osztogatta erélyesen parancsait és rövidesen előteremtett minden szükségletet. Aztán nemsokára bevonult karavánja élén a Nagyur, a Bwana mkuba, hamarosan felállították sátrát, konyháját és vacsorája után aludni tért. Másnap reggel fogadtam a jumbe tisztelgését, akit a fupi már kioktatott szokásaim felől. Magam keveset beszéltem a jumbéval és a lakossággal, mert az ott úgy illik, hogy a Bwana mkuba inkább szolgái utján érintkezik a feketékkel. így tehát a fupi intézkedett aziránt is, hogy délutáni pihenőmet lárma ue zavarja és hogy a jumbe két leányt állítson nyugágyam mellé nagy pálmalevelekkel, akik azzal az alkalmatlankodó legyeket hajtják el. Délutáni pihenőmet a falu tere közepén levő palaver tágas, szellős és fedett helyiségében jelöltem ki. A két légyhajtó leány ügyesen végezte munkáját, csak az volt a baj, hogy szaguk kiállhatatlan büdös volt; úgy segítettem magamon, hogy mindkettőjüket szél alá, egy oldalra állítottam fel. Pihenésem után, amikor a nap már lenyugvóra hajlott, szemlét tartottam a kis telepen. Mivel még nem ismertek, bizonyos félelem ülte meg az arcokat és gyakran vettem észre, hogy akik kunyhóik előtt ültek vagy foglalatoskodtak, sietve húzódtak vissza előlem. Csak egy fiatal, csinos leányka nem mutatott félelmet, hanem hozzám közelebb lépve térdhajtással üdvözölt és érdeklődött, hogy meg vagyok-e mindennel elégedve. Amikor megkérdeztem, hogy hogy hívják, szégyenkezve mondotta, hogy az ő neve Macacu (majom), éspedig azért, mert ő a legcsunyább az ottani leányok között. Megnyugtattam szegénykét, mondván, hogy nekem ő a legszebb a falujában. Örömét nem ság-élmény fönntartására és továbbadására. A lelki 36
