Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
is tudtuk, hogy csak ő lehet a tettes, Gyuricza. Mert még a nyár derekán történt, hogy este berúgva ment haza a mészáros és házukat valahogy összetévesztette a mienkkel. Betántorgott az udvarra. Vásár felborzolt szőrrel ment neki, mert a részeg embert jobban gyűlölte bármiféle tolvaj népségnél. Gyuricza akkor rávágott a botjával, Vásár pedig feleletképpen megtartott emlékbe egy darabot a lábikrájából. Megesküdött a mészáros, hogy elpusztítja a kutyát. Ugylátszik, betartotta ígéretét... Sirattuk Vásárt, kedves pajtásunkat, ki nem tértünk a bánatból. Apám, hogy haragját rejtse, keményen ránkszólt: — Csak vigyétek mihamarabb innen, ki az állattemetőbe! Még jó, hogy anyám nem láthatta, szegény. Nagyobbik öcsém születését várta minden órán, igy jobb is volt, hogy nem lábatlankodtunk odahaza. Végighuztuk Vásár tetemét az utca porán, ahol annyit szaladgáltunk. Nem volt az a tapasztalt siratóasszony, amelyik különbül elsiratta volna a holtat, mint mi ketten. Lehajtott fejjel, busán huztuk át a legelőn, fel a dombtetőre, mert azon túl volt az állattemető. Ahogy felértünk a dombra, megálltam, egyet szusszanni s hátranéztem. Néztem .. . s bámultamban kiesett a kezemből Vásár élettelen mellső lába és úgy elkezdtem nevetni, mintha nem is temetésen, hanem lagzin lettem volna. Hugóm mély megbotránkozással kiáltott rám: — Hogy tudsz te ... még MOST is nevetni!? Én felelet helyett a magunk mögött hagyott domboldalra mutattam. Ott sorakozott mögöttünk, halottkisérő némaságban anyám két libája. Mögöttük jött a szomszédék három malaca, halk röffenésekkel (bizonyára az elhunyt érdemeiről beszélgettek). S leghátul jött Linka, a kecskénk, két kis gidájával... Hogy megálltunk, megálltak ők is. A libuskák iehajtott fejjel magyaráztak valamit. — Gi-gi-gá ... gá-gá-gáá .. . Talán azt mondták nekünk: “Mi van rajtunk nevetnivaló? Ennyit igazán megérdemel Vásár, hogy elkísérjük utolsó útjára ...” Abban a nagyon messze, rég elhagyott kis faluban azóta újra megjött a tavasz. Az akkori fecskék késői unokái évről-évre kitatarozzák fészküket s a kis patak gyémántcseppjei most is fáradhatatlanul ugrálnak kőről-kőre. — De jó volna tudni, hogy az egykori állattemetőben még mindig virít a bodzabokor, melynek tövébe Vásárt temettük azon a tavaszon. Még mindig virít és a csattogó fülemüle ott zengi el legszebb énekét... Dr. Értavi Barát Kata Petőfi Sándor: SOHASEM VOLT AZ SZERELMES.. Sohasem volt az szerelmes, aki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ő és nem rabbilincset, Szárnyat ád ő ... azt adott nekem. S a madárnak nincsen olyan szárnya, Mint minőt a szerelem növeszt. El sem kezdem oly parányisággal, Mint a föld, hogy átröpüljem ezt. Szállók én az angyalok kertébe, Föl az égre pillantás alatt, S koszorúba fűzöm ott e kertnek Lángrózsáit, a csillagokat. Majd az égi fény borit el, majd az Alvilágnak éjszakája föd .,. Szállók és egy pillanatra látok Istent s mennyet, poklot s ördögöt. Nincsen itt tér, nincsen itt időköz, Hogyha szárnyam fölkerekedik; A világnak megteremtésétől Szállók a végső ítéletig. S igy, ha mennyet és poklot bejárok: A pokolban, ami gyötrelem És a mennyben, ami üdvösség van Egy percben mind-azt átérezem. Tömörkény István: DÉLELŐTT A KORCSMÁBAN Tegyük fel, hogy Devecseri István, a ki csendes, korcsmát nem járó magyarnak ismertetik a környéken, valamely ünnepnap délelőtt látogatókat kap a tanyába. Vagy valami urféle társaság a városból, vagy esetleg a komája, a ki egy napi járóföldre lakik s igy ritkán találkoznak. Különben a látogató lehet más is, talán a biztositó társaság ügynöke, vagy akár a varrógépben utazó vigéc. Elég az hozzá, hogy a látogatók örömére, a mint letelepülnek az asztalnál az ereszet alatt, a kamrába megy István s törkölyt hoz elő, meg apró, vastag poharakat. Ünnep lévén, kalács is van, valamint a télen levágott sertéseknek az idén valami csodálatos finom, szép szalonnája maradt. (A disznó ugyanis ezzel emel magának emléket a halála után.) E mellett van még sonkacsülök is, a mi szintén pompás étel, ha valakinek okos bicskája van hozzá és ért az evés művészetéhez. Mert a bicskával való falatozás tudománya sem sokkal kisebb Mátyás királyénál, a ki “bár ujjaival evett, ruhái mégis tisztán ma-32
