Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
Széchenyi nem leplezte örömét. Meglátszott rajta, hogy nagyon meg van elégedve. Komoly hangon szóit oda a társasághoz. <— Hát ugyan miért ne lehetne ezt a táncot itt is és mindenütt az országban szalonképessé tenni? Ez az intermezzo az egész szünidőt igénybevette. A szünóra után pedig megkezdődött Zsedényi Ede (későbbi tekintélyes politikus) helytartósági szekretárius által rendezett cotillon. A Széchenyi ajkairól imént elhangzott kérdésre hamarosan megjött a felelet. Mert úgy hatott az, mint valami nagyszerű vezényszó. A nagy Széchenyi óhajtása nem óhajtás, hanem parancs. Morelly, a zenekar karmestere, 50 pengőforintot kapott, hogy a Martinovics nótájára és néhány más alkalmas magyar nótára tanítsa be a zenekarát. A következő bálon, Kende Pista buzgólkodására, már 8 pár táncolta az Orczy testvérpár mellett a páros magyar táncot. A harmadik bálon meg már 20 pár. A rendezőség elhatározta, hogy még egy negyedik bált is ad. Ezen a negyedik bálon már a táncrendben is ott szerepelt, még pedig “csárdás” elnevezéssel a magyar tánc. Már alig fértek a teremben a csárdást táncoló párok. És megtörtént az a csodálatos dolog, hogy a csárdás megismétlése okából egy polkát törültek a táncrendből. Persze, hogy ennek nagy hatása volt nemcsak Pesten, hanem a vidéken is. Megkezdődött a csárdás kultusza az egész országban. Szalóképessé tette gróf Széchenyi István. VÁSÁR Olyasfélén indult a tavasz, mint ebben az évben. Sehogysem akart elöbujni a nap jó vastag felhődunnái közül. Az orgonabokrok pedig ugyancsak erőlködtek, hogy észrevegyük rügyezésre való kedvüket. Anyánk már válogatta a kotlós alá való tojásokat. Apánk friss kedvvel fütyörészett kint az udvaron, vagy az aprócska műhelyben, ahol székeket, asztalokat, teknőket készített a falubelieknek. A dudi hegyek le-leemelték ködsipkájukat és olyankor vágyódva néztünk arrafelé húgommal odaképzelve a sokféle vadvirágot, méhek zümmögését, pillangók tarka libbenését, meg azt a kimondhatatlan jó illatot, mit azóta sem tudtam elfeledni. Dudon laktunk, Arad megyében. A falusi iskolában tucatnyi magyar, meg ugyanannyi román barátnőre tettünk szert s hamar megtanultuk oláhul csúfolni Zsélut, a féleszű birkapásztort, a pópa unokái pedig magyarul mondták a húsvéti köszöntőt. Végre azért azon a tavaszon is kivirult az idő, az ereszek örökös pityergése is abbamaradt és a mohos szalmatetők mohón szívták magukba a napsugarakat. ■— Fecske! Fecske! ... — kiabáltak a szomszéd gyerekek éles hangon s mi szinte megbolondulva az örömtől, szaladtunk ki a hangos utcára és lestük: a mi fecskéink is köztük vannak-e hát. Visszajöttek azok, azzal a hűséggel, mely örök csoda marad nekünk, embereknek. Fecsegtek, csiviteltek és mi a magunk gyereknyelvén köszöntöttük őket. Soha olyan napsugaras, virágdiszes tavaszt, soha annyi gondtalan játékot, mint abban a kis hegyi faluban! .. . Az a tavasz mindig emlékezetes marad nekem, mert akkor kaptuk Vásárt. Tófán bácsi hozta, az öreg szőlőcsősz, valami asztalosmunkáért cserébe; mert apám Isten nevében készített neki egy kis fenyőzsámolyt. — Milyen helyes kis kutya! — kiáltott anyám és szép barna szemével körülsimogatta a pöttömnyi jószágot. Hugóm mindjárt kihúzta piros szalagját a hajából és a fehér-vöröstarka kiskutya nyakába kötötte. Az olyan kövér és gyámoltalan volt még, alig tudott végigszaladni a mázolt agyagpadlón. Ottmaradt mindjárt nálunk s mi büszkén mutogattuk kincsünket a szomszéd gyerekeknek. — Mi legyen a neve? — töprengtünk naphosszat, mig utoljára Szávéta, a román pópa kisebbik unokája lett a “keresztanya”. .—• Úgyis vásár napján hozta Tófán bácsi — csipogta madárhangján — legyen Vásár a neve! ... Vásár szorgalmasan nőtt, növekedett. A játékos kölyökkutya őszre nagyobb lett, mint a mindig lármás pulyka és nemcsak az idegeneket nem engedte be a házba; ha héjját látott az udvar felett keringeni, olyan lármát csapott, hogy a ragadozó jobbnak látta továbbröppenni a hegyek felé. Nem is pusztult azon a nyáron egyetlen csirkénk sem! Mély, öblös ugatása volt a mi Vásárunknak s ha eltátotta a száját, elővillant éles, ragyogó fogsora. Bármekkorára megnőtt, hancurozni, játszani éppúgy szeretett, mint öklömnyi korában. Gyerekfélére soha rá sem mordult. Velünk jött a falu végén húzódó legelőre kergetőzni, meg a patak partjára, ahol olyan dús fü nőtt, hogy szinte elvesztünk benne. A patak! ... Még most is fülembe cseng csacsogó, csobogó beszéde, amint az ezüstös vizcseppek egyik gömbölyű barna kőről a másikra ugráltak s ott muzsikál mellette Vásár csaholása is, akit kineveztünk hegyi óriásnak és olyan visítással menekültünk előle, mintha valóban el akarna nyelni bennünket. Egy őszi reggel aztán halva leltük Vásárt a konyha küszöbén. Látszott rajta, hogy utolsó erejével vánszorgott odáig s lábait előremeresztve holtában is mutatta, micsoda kínokat állhatott ki. Sérülés nem látszott rajta. — Megmérgezték, — mondta apám és olyan keményen nézett a szomszéd Gyuricza mészárosék felé, hogy megijedtünk tőle. Nem vádolt hangosan, de mi 31
