Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-08-01 / 2. szám

A pesti főúri kaszinó bálrendezősége 1839-ben három bál tartását határozta el. Ebben az időben gróf Széchenyi István volt az ország legtekintélyesebb, legnépszerűbb nagyembere. Az első bálon ő is megjelent feleségével, gróf Szeilern Creszcenciával együtt. Ott volt a magyar főúri világ csaknem teljes számmal. A bál nagy esemény volt. Ragyogó pompa uralkodott a fényesen kivilágított termekben. Szebbnél-szebb aszszonyok, leányok körül a délceg fiatal mágnás-ifjak: de volt néhány kiválogatott fővárosi jurátus is, amolyan elegáns, a főúri társaságokba is befogadott fiatalember, akikről tudták, hogy kitűnő táncosok. Volt ezeknek keletjük akkor is. Gróf Széchenyi Istvánná volt a társaság ünnepelt központja. Ragyogó ékszerek sugároztak róla, de előkelő, finom szépsége és csodásán kedves modora még jobban hatottak. Főurak és mágnáshölgyek sorakoztak körülötte; sorjában hódoltak előtte a neki bemutatott mágnáskisasszonyok. Fejedelmi alakja uralkodott a fényes társaságban is.

A bált egyik grófkisasszonnyal gróf Almássy Móric nyitotta meg. És azután járták a szokásos idegen táncokat egészen a szünóráig.

A szünóra alatt gróf Széchenyi István a középső nagy csillár alatt állott. Nagy társaság vette körül. Mindenki kedveskedni igyekezett a hires embernek. Egyik idősebb mágnásismerőse áradozni kezdett előtte arról, hogy milyen gyönyörű a bál, milyen szép a fiatalság s hogy micsoda nagyszerű tánc is a francia négyes. Széchenyi szótlanul hallgatta egy darabig; egyszerre odafordult a körülötte álló társasághoz és különös élességgel mondotta:

— Hát szép, szép, hanem, uraim, előttem különös dolog, hogy itt szebbnél szebb idegen táncokat járnak, de a legszebbet, a mi magyar táncunkat nem. Hát miért nem?

Egy fiatal mágnás felelt neki:

— Nincs a “Tanzordnung”-ban, kegyelmes uram.

Széchenyi összevonta sürü szemöldökeit, keményen nézett rá a fiatal urra.

— Épp az a hiba — mondotta. — Nem értem, miért ne lehetne benne?

A nagy Széchenyi szavai alig hangzottak el, már vitték azok hírét a galoppinek egyik teremből a másikba, egyik csoporttól a másikhoz. Hamarosan Széchenyi megjegyzéséről suttogtak s beszéltek mindenütt. Úgy hatott mint valami nagy szenzáció. A legtöbben fejüket csóválták. Micsoda különös kívánság! — mondogatták. — Már hogyan képzelhető magyar tánc úri bálon, hiszen alig vannak, akik tudják?

Valamelyik mágnás meg is mondta ezt Széchenyinek.

— Én nem a magyar szólót értem, hát persze, hogy ez nem bálokba való; hanem azt a gyönyörű, kedélyes táncot, melyet a mi népünk odakünn a falukon táncol. Ha itt az imént 40 pár négyest táncolt,

ez a 40 pár táncolhatná a magyart is.

Valami kínos csönd támadt körülötte; az emberek álmélkodtak és elmélkedtek.

Széchenyi szakította félbe a csöndet.

— Ugyan, uraim, nem ismernek a társaságban valakit, aki a magyar táncot eljárná itt, a szünet alatt?

— Orczy Pista! —- kiáltotta valaki.

És már tizen is futottak, hogy fölkeressék báró Orczy Pistát. Hamar meg is találták. Hozták Széchenyi elé.

— íme, kegyelmes uram, Orczy Pista — mondotta a bemutatója — nagyszerűen tudja a gyöngyösi kapáslegények táncát.

— Ez kell nekem — mondta vidáman Széchenyi.

— Hallom, uröcsém, hogy maga tudja a magyar táncot

— szólította meg az előtte zavartan álló fiatalembert.

— Én csak a gyöngyösi kapáslegények táncát tudom — mondta szerényen.

— Hát éppen ezt óhajtom én. Nem lenne szive? bemutatni?

— Igen szívesen, de ahhoz zene is kell.

A karzaton ülő zenekar nem tudott semmiféle magyar muzsikát, de egyik feketeszakállu hegedűs azt felelte a tudakozóknak, hogy ő tud egy Biharit. No hát ez pompás. El is kezdte, de olyan cudarul kisérte a többi, hogy ezen nem lehetett táncolni. A szakállas hegedűs erre magyarázgatni kezdte társainak, hogy melyik hangnemből kisérjék s pár perc múlva a zenekar el is játszotta Martinovics nótáját. A második próbánál bár ment is a dolog. Orczy Pista jelentette Széchenyinek:

— Most már megpróbálhatom.

Széchenyi maga rendezkedett, hogy a teremben üres kör alakuljon. Felhangzott a muzsika — még pedig tűrhetően.

Orczy Pista középmagasságu, jótermetü, könnyű testalkatú, szép ábrázatu fiatalember volt. Kiállott a kör közepére, ott kezdett bokázni, azután a kör szélét járta körül; tánca hü képe volt a falusi legények táncának, de nobilisabb, elegáns modorban.

Széchenyi szótlanul, de észrevehető gyönyörködéssel nézte. Mikor Orczy bevégezte a táncot, zajos taps zúgott fel, maga Széchenyi is tapsolt, s azután odaintette magához a fiatalembert.

— Kedves uröcsém — mondotta neki, ■— ha már megtette nekem ezt a szívességet, tegye meg azt is, válasszon magának egy táncosnőt, s azzal együtt mutassa be a magyar táncot.

A fiatalember kisietett s a szomszédos társalgóból, édesanyja mellől kihozta húgát, Orczy Elize baronesszet, egy gyönyörű fiatal hajadont, igazi magyar szépséget. Hozzáillő táncosnő volt. Finom ízléssel, elegánsan járták ott a terem közepén az üres körben, hol andalogva, hol meg frissen, mókázva. Végezetül a fiú elkapta a leányt, jól megforgatta, s azután harsány tapsok közt vezette vissza a helyére.

30