Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
biró, ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt? Azzal megsarkantyuzta a lovát, s egyszerre porba veszett a kíséretével. (A por nem is változott azóta se.) A gyevi biró pedig nyekkent egyet, mint a megszűrt duda, betakarta magát a fülével, s világéletében ki nem bujt többet alóla. * Ezt pedig annak a bizonyságára Írtam meg, hogy a tekintélytiszteletet nem most találták ám ki Magyarországon. TÖRPÉK VOLTUNK Irta: Flórián Tibor Látod, most reggel van, imádkozom, elszálltak mind az éji árnyak, rut órái a furcsa láznak. Lelkem, ne félj, a napnak áldozom. Mint ősi titán terjeszti fölém suhogó, vad szárnyait a nap, a halálnál is hatalmasabb. És virágok sereglenek körém. És szól a rózsa, szól a gyöngyvirág: “Csak a föld a nagy, a szél, a nap és vihar kering az ég alatt. Lehull az ember, de nő a világ. Forognak és nőnek a csillagok, egyre több ragyog majd az égen, törpék leszünk az éj kezében, ha az este jön, én is hallgatok.” És reám tekint s megszólal a nyár: “Én nem félek, sohasem féltem, mindig vele, a nappal éltem. Ő volt fölöttem, ő az én anyám.” S szólt a sors: “Enyém a fü, a virág, a föld, a fa és minden kalász, a viz, a hal, s maga a halász. Enyém az éj is s nem tűrök vitát. Szállók a viharban, mint a sirály, zugok a tengerben, a szélben, fölvillanok hóban és télben. Én vagyok a királyné s a király.” Zúgott a sors, forogtak a napok, dörgött az élet fent s a mélyben, törpék voltunk Isten kezében, de leszálltak hozzánk az angyalok. Nyirő József: FADÖNTÖ EMBEREK Három napja nem hallottam emberi szót. Félig már megbolonditott a havas. Szinte egy hete, hogy nem akart megvirradni. Hideg köd porzott, áztatott mindent. A vigasztalan mocskos, őszvégi avar betegen rothadozott. Az ember szája kihűlt, benedvesedett, ha nyitva feledte. A szálegyenes bükkökből néma erő, vad kérlelhetetlenség áradt. Nehéz szagok ülték meg az erdő mélyét és fázott a moha a bokrok alatt. Csak a vadak elhullatott piszka ragyogott zsírosán, mint a cseppentett szurok. Izgatott, sötét és álmos voltam. Setét gondolatok tekergőztek agyamban és ok nélkül káromkodnom kellett. Az aljban favágok táboroztak. Száraz gallyakat tördelve ereszkedtem le hozzájok. — Jó napot! Nem fogadták, csak zordul néztek. Dühösen repedt fekete markukba köptek és tovább vágták a fát. — Bánja az Isten! — gondoltam és oda cammogtam a tűzhöz, mely az egymásnak támasztott szálfákból hevenyészet kalyiba előtt kínlódott. A favágók elkisértek a szemükkel.-— Hé! Mit keres maga itt? — károgott reám rekedten egyikük, de számba sem vettem. Kibontottam a hátizsákomat, hogy faljak valamit. A favágó dühösen magasra emelte a fejszéjét és lesújtott a fára. Arca eltorzult, az ütés csattant és kemény bántó visszhangot vert a rengetegben. Megrándultam, mintha homlokomba sújtott volna. Ketten fűrészeltek. A harcsafürész kietlenül sirt a kezükben. Minden nesz ingerelt. A tüzet megvarizsáztam, ágakat dobtam rá és néztem. Hideg, vörös orromon végig szippantottam a fanyarillatu meleg füstöt, a láng. arcomba sütött. Jól esett. Ásítva nyújtóztam és élveztem az evést. Kéjesen hosszúra nyújtottam, minden falatot külön élvezve, játékosan úri gőggel, semmibe véve a fára görnyedő nyomorultakat, kik úgy néztek rám, mint veszett farkasok, majd elfordították a fejüket és hülyén belebámultak az erdőbe. — Meg kell adni, hogy dolgoztak! — néztem végig a letarolt erdőn. Egymásra dőlve, nyugtalanító zűrzavarban hevert a sok ledöntött fa. Halott merev, vastag törzsek ágaiktól megfosztva, csonkán, bénán, vagy felhasogatva lassan bámulták a levegőben. A féligmeddig kiapadt nedv úgy olvadt meg rajtuk, mint az emberi vér. Szegény meggyilkolt fatestek! Távolabb meghagyott magfák alatt kész kaszalyok sorakoztak. Kutya-kemény dolog a fadöntés, Minden ütés megrázza a testet, lelket. A fáradt kar szinte kiszakad a tövéből, a feltört marok ég, sajog. Próbáltam én is 23
