Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
eleget és gúnyolódva kacagtam, hogy nem kell csinálnom. Ingereltem is őket. Jól esett látnom, hogy az ételt valósággal kinézik a kezemből, a fehér kenyeret, szalámit, gyönyörű szalonnát, az ezütpapirba csomagolt sajtot. Morogtak magukban, mint a kutyák és gyűlöltek. Én is gyűlöltem őket. Ők sem tudták, hogy miért, én sem tudtam, hogy miért; csak olyan fekete lett a szivünk, hogy összesirült a szőr a mellünkön. Elfordultak, kínlódtak, de nem tudták a Szemüket levenni rólam. Egye fene, mit bánom! Jóllaktam és a láng aranyfüggönyébe burkolva szivarozgattam. Egyik fadöntő ember durván rámbődült: — Hé! .. . Szedje a sátorfáját s menjen innen, mig jó dolga van! — Miért? — dobtam oda a szót foghegyről. — Ne kérdezze, hanem menjen, amíg lehet! — Mit fenyeget?... Mi baja velem? — Most már csak azért sem! Az ember nem ért rá válaszolni, mert a fa megingott, zuhanni készült. Ezek életveszélyes pillanatok. Minden fa ledöntésénél újra és újra meg kell menteni az életet. A veszedelem kiszámíthatatlan. Hiába döntöm oda a fát, ahova akarom, a vége felpattanhat, vagy a magasbarepülő, letört ágak verhetnek agyon. Még egy két fejszecsapás, az emberek hátra ugranak, a szálfa meginog és hatalmas ívben, zúgva törve végigzuhan a földön. Sikerült. Megkönnyebülünk. Pillanatra elfeledkeznek rólam. De csak egy pillanatra. Baljós pillantást vetnek felém, hogy még ott vagyok. Nem szólnak, csak megcsóválják a fejüket és oda cammognak a másik fához. Baj lesz. Ők is, én is, a fák is, az erdő is, minden tudta, hogy — baj lesz! ... A halál ólálkodik itt. .— Az én halálom! — rezzentem meg és valami unszolt, hogy fussak innén, de keményen összeszoritottam a számat. — Mit? Hogy elfussak gyáván, mint a megvert kutya?... Az Istennek sem! Pedig a perc közeledett. A ködcseppek őlmosabbak lettek, az erdő setétebb, a tűz haragosabb, az állófaszálak merevebbek, az ég elhagyatottabb, a föld súlyosabb és bénább. — Mégis megyek! .., Bolond volnék, ha itt agyonüttetném magamat ezekkel a vadállatokkal! . .. Mit vétettem nekik!? ... Tudom, azt vétettem nekik, hogy ur vagyok, dologtalan kényes ur, ki hetek óta itt csavarog a havasban, lopja a napot, iádzik, élvez, kirándul, pénze kell, hogy legyen, mindefte hiegvan, mig ők éhesen, nyomorultul kínlódnak a fával, otthon meg a fene eszi meg a családot. A sok baj megvan, az adóért ölik, űzik, hajtják ezer felé, két hete egy krajcárt sem kaptak, az élelmük is elfogyott. Két napja nem ettek s ez a nadrágos tekergő idejön, csufolódik velünk. Hogy a Fennvalóisten. Minél inkább telik az idő, annál sűrűbb a gondolat, sötétebb a homlok. Már nem bírhatjuk sokáig. Igazuk van és még sincs igazuk! Azért sem megyek! Miért akarják rajtam kitölteni a bosszujokat? Lesz, ami lesz! Szalonnabőrt hajitok a parázsba és nézem, hogyan kunkorodik. Pompás illatát a favágók orrába csapja a szél. Semmi sincs, ami az éhes embert jobban megvadithatná. A medvét is igy hajtják ki a barlangjából. És tényleg, mintha elvágták volna, a munka hirtelen megáll. Odanézek. A félig berótt fa tövéből az ember felegyenesedik, marokra napja a fejszét és megindul felém. Látszik rajta, hogy révedezik, kábult, szinte nincs magánál. Talán nem is tudja, mit csinál, csak jön. A többiek is eleresztették a fejszét, eldobták a szaggató fűrészt és néztek. Rajtuk is világosan látszott, hogy valami mindent megbénító erő, érzés, indulat, vagy tudja a fene, mi igézte meg őket. Egyikmásiknak mozogott is hangtalanul a szája, hogy odakiáltson a gyilkolni jövő embernek, de képtelen volt cselekedni. A fadöntő ember pedig közeledett. Lassan jött, őrült nézésével előre igézve, önkéntelen lopakodva, neszt kerülve, ösztönösen óvakodva. Zsibbadás gyengített el, ültem és nem bírtam mozogni. Homlokcsontom, ahová bele fogja vágni a fejszét, összehuzodott, pillanatra elsőtétedett a világ. Nyelven elakadt a számban és nem tudtam fölorditani. Önkéntelen négylábra szédültem és furcsán bizsergett a gerincem. Jól esett az elszédülés. Aztán felugrottam, harag lobbant bennem szét. Arcom eltorzult, izmaimban eláradt az erő. — Meg fogom ölni ezt az embert! . .. Homályos tiltakozás támadt bennem, de oly halk, olyan bizonytalan és szótlan, mintha a világ végéről kiáltották volna: — Ne.... ölj!.... Neem. .. sza....bad!.... Hirtelen elpattant az agyamra feszülő fekete burok és örvendeni kezdett egész bensőm, mert csak most láttam, hogy a fadöntő ember gyenge, kiéhezett, piszkos rongyos, nyavalyás, elsorvadt félvadállat, — ki velem nem mérkőzhetik! El kell az ilyet pusztítani, mert megsértette az egész világrendet azzal, hogy él. Valami effélét éreztem. Soha ilyen felajzott gyűlölet nem rázott meg és előre habzott a szájam a vérontás őrült pillanatához. Összeragadt öklökkel, némán vártam, a magából kivetkezett ősember éberségével. — No most! 24
