Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-07-01 / 1. szám
Márai Sándor: HALOTTI BESZÉD Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk, Por és hamu vagyunk: Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek, Össze tudod még rakni a Margitszigetet? Már minden csak dirib darab, szilánk avitt kacat, A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat. Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlód alatt. A “pillangó”, a “gyöngy”, a “szív” ■— már nem az, ami volt, Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg. Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké, A gyermeknek Toldi-t olvasod, s azt feleli: o-ké, A pap spanyolul morogja koporsónk felett: “A halál gyötrelmei körülvettek engemet.” Az ohioi bányában megbicsaklik kezed, A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet. A tyrreni tenger zúgni kezd, s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát, Még szállnak és üzennek ők, mély szellemhangokon. A tested is emlékezik — mint távoli rokon. Még felkiáltsz: “Az nem lehet, hogy oly szent akarat...” Folytatás a túloldalon adásával tűnik fel a hangversenydobogón. Bartók Béla lesz Liszt Ferenc legnagyobb védőügyvédje és ujabbkori felfedezője. Milyen különös magyar sors, hogy amig nevüket odahaza büszkén viseli a budapesti és a miskolci zeneművészeti főiskola, ők maguk idegen földben, csupán pár rajongótól körülvéve, de mégis meUőzötten alusszák álmukat. Pedig mindkettőnek rövidesen diadalmenetben kell bevonulni a Capitoliumra: a budapesti Kerepesi-uti temető diszsirhelyére, vagy még inkább a Gehért-hegy tetején létesítendő magyar nemzeti pantheonba. Liszt Ferenc magáramaradása az elmondottakon felül mélyebb emberi és nemzetpolitikai okokban gyö-ä keredzik. Az ő hazafisága nem a mii lénium nemesi uriember-hazafisága de nem is a németek által terjesztett bohém-hazafiság, hanem a hazát kereső és végül is hazataláló európai művész haladó magyarsága. A nemzeti függetlenség, a polgári haladás, a szabad haza eszméinek reformkori megfogalmazása, majd beteljesedése 1848-ban — ez Liszt Ferenc hazafiassága. “Minden mai magyar művész közül én hivatkozhatom méltó büszkeséggel egy méltón büszke hazára. Mialatt mások a mind szűkmarkúbb közönség posványáiban vergődnek, az én hajóm egy nagy nemzet nyilt tengerén száll szabadon előre. Vezércsillagom és jeligém, hogy Magyarország .egykor büszkén hivatkozhasson rám. Imádom hazánkat és művészetünket: egyetlen vágyam, hogy szerény tehetségemhez mérten szolgálhassam őket, akár magányosan dolgozgatva műveimen, akár barátaimmal munkálkodva a közügyek terén... Tiszta lélek, tiszta szándék, akár siker, akár nem!” Sajnos, pontosan ezt a tiszta szándékot húzta keresztül a századvég meghasonlott társadalma, a negyvennyolcas és a hatvanhetes eszmék hadakozása, a reformkor megbomlott egysége. Liszt Ferencben azonban továbbra is élt a reformkor lelkesedése, hacsak illúziókban is, lelki magáramaradásáért tehát tulajdonképpes kora társadalma felelős: egy társadalom, amely elárulta a saját forradalmát. 5
