Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

is azt tartom, hogy Árpád apánknak a kis ujja is vastagabb vót, mint egy mostani huszárkapitánynak a dereka.

Persze az régen volt, mikor a szent korona tanát igy értelmezték Szél ángyóék, azóta még jobban elvékonyodtak a királyok és mindnyájunkat meggázolt egy kicsit az idő. Szél ángyó összetöpörödött, min a fáján felejtett alma, Pista bácsiból meg olyan hasbavállas, térdberogygyant öreg ember lett, aki már csak lefelé tud menni a létrán. Inkább csak a szavukról ismertem rájuk, ahogy tegnap becsoszogtak hozzám hetipiac után.

— Kérdezze, no, mi járatban vagyunk? — kezdte Pista bácsi a kint való illemtan első paragrafusa szerint.

Úgy feleltem, ahogy a kódex előírja:

— Majd megmondják, ha akarják.

— Hát majd anyó mögmondi —

igyekezett háttérbe vonulni öreg barátom. I

Szél ángyó mindjárt a tárgyra tért. Előszedett a kosarából egy zacskó aszaltalmát, egy bögrécske tejfölt meg három tojást.

— Hoztam egy kis béllegre valót.

— Bélyegre valót? No? Tán hir érkezett a Paliról?

Pali a fogadott gyerekük volt Szél ángyóéknak. Mióta összekerültek, mindig volt neki egy fogadott gyerekük, aki libát őrzött, birkát legeltetett a ház körül, mig föl nem nőtt, aztán kiházasitották és kerestek más fogadott gyereket. Pali volt az utolsó, valami sokgyerekes kapásnak a fia, de azt már nem házasították ki. Bekivánta a király, a háborúba, aztán sose eresztette többé vissza.

— Nem, nem a Pali — rázta meg csöndesen a fejét Szél ángyó és a szeméhez emelte a fejkendője csücskét.

— Legációba kellene levelet írni.

— Miféle legációba? — értetlenkedtem.

— Hát ahun a királ gyerőkei vannak. A tekintetes ur levelezi őket, ugye?

■— Nem én— lepődtem meg nagyon őszintén. — Közelebb se levelezek, nem hogy olyan messzire leveleznék.

— Nézze, nekünk mögmondhassa

— hajolt közelebb hozzám Szél úngyó. — Mink úgyis tudjuk, hogy maga be van üsmerkedve szögénykékkel. Olvastuk a világujságlapba. -— Ehol-e!

Előveszi kebeléből a szépen öszszehajtogatott képesujságot, amelyikben meg van írva, hogy az az ábécéskönyv, amelyikbe én is belesegitettem, elkerült a király árváihoz is.

— Jaj, lelkem Szél ángyó — mosolyogtam el magam <— a könyv csak olyan, mint a muzsikaszó. Messzire elhallatszik, de azért a muzsikást nem mindenki ismeri ám, aki a muzsikát hallja.

Ángyó szemmelláthatólag elszomorodik, Pista bácsi hol őrá néz, ho! reám, tűnődik, merjen-e szólni, ne-e, de mégiscsak megszólal:

— Az atrecukat azért tudja tán?

— Azt megtudhassuk.

— No lelköm, akkor nincs hiba

— vidámodik föl az ángyó szeme.

— Mögkérem igön szépen, Írja mög a Zitának, hogy nálunk lönne legjobb helye annak a szögény gyeröknek.

— Melyik gyereknek? — felejtkezek ángyóra.

— Hát akármelyiket adná nekünk, mink vállalnánk szívesen.

Pista bácsi bizonytalanul szusszant

egyet:

— Mán mégiscsak a legöregebbet. Az a legtöhetősebb, mög abbul lösz a leghamarább embör, azt még mink is mögérnénk.

Ángyó a szeme sarkával elhallgattatja Pista bácsit és megint 6 veszi át a szót.

— Nézze, nekünk se kicsi, se nagy, oszt mióta ennek az elveszett, mink mán csak olyanok vagyunk, mint a szödött szöllö. Hát mondom ennek az embörnek: lögyünk jó szívvel ahhoz a szögény asszonyhoz, ha mán úgy átvetötte az élet a vállán, vállaljuk örökbe valamölyik gyerökit.

■— A nevemre iratom — készségeskedik Pista bácsi.

— A nevünkre — igazítja helyre Szél ángyó. — Ráíratunk tanyát, szöllöt, földet, mindönt.

Olyan várakozva néz reám a két öreg ember, hogy le kell sütnöm a szememet.

— Nehéz lesz az ángyó.

— Miért lönne? ■— döccen előre Pista bácsi. — Vót mán nekünk sok nevelt gyerekünk, mind embör lett abból.

Ángyó azt hiszi eltalálta a gondolatom.

— Hogy a gyerök nagy nömbül való, mink mög csak olyan parasztok vagyunk? — teszi kezemre a kezét. — A tiszta szobában hálatnám, nézze. Hiszön maga mondta mikor nálunk vót, hogy abba a király is e'lakhatna!

— Nem azért ángyó — rázom a fejem. — Más hiba van. Ugye. a kis királyfinak is legeltetni kellene?-— Ó, leiköm, csak olyankor mikor a nap süt. Essöben az öreg is eltotyogna a birkák után.

— Igen ám, ángyó, csakhogy a királyfiaknak az a törvényük, hogy ok csak arany bárányt legeltetnek.

— Ez törvény? — halkul el az ángyó szava.

— Törvény.

Aztán egy kicsinyég hallgatunk mind hárman, ángyó szorosabban köti az álla alatt a kendöt és megindul kifelé. Egy kicsit elgörbül a szája széle mikor elköszön.

— Istennek ajánlom, tekintetös ur. Én jót akartam.

— Möghiggye, jót akart — fog velem kezet Pista bácsi.

Meghiszem leikeim, hogyne hinném — nézek eltűnődve utánuk. Jő is volna az, ha úgy lehetne, hogy Tilalmas Nagy István és Szél ángyó örökbe fogadnák a magyar királyfit és kivinnék Domaszékre és felnőne úgy, hogy politikust nem látna és megtanulná azt, hogy szegény ember fából csinál villámhárítót és hogy a királynak gyalog is magasabbnak kell lenni, mint másnak lóháton ...

24