Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
csak érezni a szemeket a másikét, amint ragyognak, ragyognak a lélek szent, áldott tüzében. Ez mind messzi volt. Nem maradt semmi. Nincs már fegyvere sem, amivel küzdhetne. Minden elhullott, elmúlt. Hiszen Sára szebb és fiatalabb és egészen más, mint ő... Nagy fájdalom napjaiban néha küszködött ez ellen. De eltemetkezve a gyötrődésben, mint egy iszapban, súlyosan, fáradtan, többé nem volt ereje, csak ijedten és haraggal és hidegséggel eltolni magától messzire és mind messzebbre Sára alakját. Az eltűnt boldogsággal együtt mintha kiszakadt volna életéből a fekete, derült és forrongó lánynak alakja is, kit mostanig mint testvérét szeretett. Tökéletesen egyedül volt. Rossz volt ez az egyedülvalóság eleinte, de azután mintha nagy segítségére lett volna. Mintha őrlené lassan a szenvedéseit. Mintha mosná, tapasztaná be a sebeket. Vagy talán látása naponként az elmúlt és mással kezdett boldogságnak, ez volt az, ami elzsongitotta benne a szív szomorú kiáltozásait. Már mosollyal tudta betakargatni lelke kihaltságát. Éjszakái könnyesek voltak, de ez már nem gyötrő sirás volt, hanem bágyadt, minden ellen való védekezés, lankadt temetkezés. Sára éppen olyan volt hozzá, mint azelőtt. Vig, kedves, szerető. Valóban, mintha semmi sem történt volna. De Ilona a húga meleg derűjében, simogató szeretetében a diadalmas fél leereszkedő jóságát látta és nem tudott neki mást visszaadni, csak elutasító hidegséget. Sára úgy látszott, nem törődött ezzel. A nyár elmúlt, a város dombjain őszre ért a szőlő és a nagy kert fáinak magas homloka sárgulni kezdett. Egy délután ezt mondta ekkor Sára Ilonának: —- Ma Lencsi nénihez kellene mennünk születésnapi ozsonnára. De nekem borzasztóan fáj a fejem, én nem tudok elmenni. Talán később. Kérlek, menj egyedül és ments ki. Báqyadtan. nyugtalan kemeriiltséggel mondta ezt, eldőlve a divánvon, csukott szemekkel. Ilonában bizonytalan gyanakvás ébredt, de ránézett és valami azt mondta, úgy van, csakugyan, el kell hinnie. De ez a gyanakvás elkísérte az utón is eqy darabig s csak akkor maradt el. amikor öreg nénik és pár leány között ült a nagy, fehér ozsonnaasztal mellett, ahol habos kávé, friss kuglóf és óriási torták szaga keveredett ezüsttálakra rakott gyümölcsök friss lehelletével. Az öreg szoba öreg bútorai közt valahogyan ugv megnyugodott, mint hetek óta soha, zongorázott is később és dalolt hozzá kicsi, lágy hangián a lányokkal; ah, hiszen egyedül volt, nem volt vele, mellette elválaszthatatlanul a húga, mint egy rossz emlék, egy kínzó figyelmeztetés, egy soha nyugodni nem hagyás. Nyolcat harangoztak, haza kell menni. Az utca csendes volt. Már közelednek feléje kertjüknek fái, a vaskos kőkerítés, a tömör kapu, a ház ódon teteje. “Jó lenne soha se menni oda .. . haza ...” s alig-alig ment, szinte csak vitette magát lépéseivel, mint egy virágot ahogyan sodor a gyönge szél nagy csendesen, felfelkapva, puhán szántva vele a langyos levegőt. Egyszerre megállott. Tágranyilt szeme úgy rárémült a távoli kapujokra, mint egy nyűgöző csodára. Azon a kapun, az ő kapujokon, egy férfi jött ki sietve és lehorgasztott fejjel vágott neki ellenkező irányban az utcának. Lombay ... Ilona úgy érezte, lábai eltörnek, összecsuklanak alatt, nem lehet egy lépést sem tenni tovább. Egyszerre kinyílott bent a mellében, mint egy vérző nagy seb, egész eltemetett, elfojtott, megtagadott fájdalma. Hát ezért kellett neki egyedül elmennie ma délután ... A házban csak apja távoli dolgozószobája volt világos és az ebédlő, ahol vacsorához terítettek. Csak Sárával ne kellene most találkoznia! A sötétben sietve tette le kalapját. A szobába csaknem behajoltak a fák és hervadásos jó szaggal hirdették a estének békéjét. Mögötte a díványon megmozdult valaki és azt mondta: — Szervusz. Csak most jöttél haza? A Sára hangja volt, de törött, fakó, élettelen. Ilona ijedten nézett rá, de mindjárt elfordult. Most — bizonyosan érezte — nem tudna ránézni a másikra sikoltó harag és dühöngő megvetés nélkül. Elfordult, szapora lélekzetét összeszedte, ez a pár perc hallgatás végtelenségnek és szörnyű súlyúnak tetszett, mig meg tudott szólalni: — Lombay — mondta ekkor, — Lombay itt volt nálad. Sára felült a díványon, kiegyenesedett, mereven, homályos szemmel nézett rá. Nagyon csöndesen mondta: — Igen. Itt volt. Ilona hallgatott. Szegény vergődő tekintetét kiejtette az ablakon s az gazdátlanul, árván és reménytelenül Kint el a sötétségben. A szivek dobogtak a végtelenül nagy csendben. Sára folytatta: — Itt volt. De elment. Falevelek rezegtek künn, összesimultak, egymáshoz hajlottak, beszélgettek. — Elment. Nem jön vissza soha. Ilona megmozdult. Fanyar, rossz kis mosolygás gyötörte a száját. Csak sóhajtott, hitetlenül, gúnyosan: “Ó .. Sára dideregve hajlott össze, átkulcsolva térdét, a földre nézett: 41
