Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
— Kidobtam. Fölemelte a hangját, pattogva, keményen, riadtan ismételte: — Kidobtam. Ki-rug-tam. A becstelent. Sietve felállott, Ilonához lépett, a kezét fogta meg, vonta magával. És lihegve, sebesen beszélt, mint aki nagy titkot, heteknek eltemetett forró mondanivalóját veti ki magából. — Gyere, el kell neked most már mindent mondanom. Gyere, ülj mellém. És mondd előbb, mondd meg nekem, nagyon fájt, amikor megláttad és megtudtad, hogy itt volt? Ilona engedte magát vezettetni, leültetni, zavartan adta oda magát a kérdésnek és gyönge volt a felelete: — Fájt. — Nagyon fájt? — Nagyon. — Pedig nem lett volna szabad, hogy nagyon fájjon. Már nem lett volna szabad. Hiszen ezért történt minden . .. Szorította kezét menekülő, aggódó szorítással: — Ezért történt minden, hallgasd meg. Akkor volt először, mikor már pár hónap óta járt ide és beléd tapadt hízelgő udvarlásával, megfogott és lekötözött téged magához. Akkor, ó, egy végzetes napon jött valaki, egy jóakarónk nekünk és nekem meg kellett tudnom mindent, belenéztem egy mocsárba és megirtóztam. És aztán semmi másra nem gondoltam, csak hogy téged megmentselek. Ha elmondok neked mindent, úgy, amint én megtudtam akkor, ahogyan te szeretted, ahogyan benned élt akkor ez az ember, hát mártirmosolygással viseled sorsodat, de az övé maradsz, el sem hiszed talán az egészet és szereted és követed és nem lehet majd változtatni sorsodon. Ismerlek, tudom, hogy teli vagy szent alázatossággal és játékszere lehetsz, te kedves, gyönge, ameddig ő akarja. Hát más utakat kellett próbálnom. Hangja aláereszekedett, megállott, szégyenkezésbe temetkezett. Egy undok álarcot felvenni... Kitenni magam a lehetőségnek, hogy téged talán örökre elvesztelek szeretetben magam mellől... mindent megkockáztatni. csakhogy téged ettől az embertől megmentselek, csakhogy a boldogságodat pusztulni ne hagyjam. El kellett vennem tőled egészen előbb, az eszközök megválogatása nélkül, hogy aztán ez a mai nap elkövetkezhessék. Simogatta Ilona kezét alázatosan, hideg, elnyúlt kezét szegénynek. — Bizonyosan tudtam, hogy a te alázatos szerelmeddel ennél az embernél az én követelő, ingerlő és makacs viselkedésem győztesen veheti fel a versenyt. Csak az okozott szenvedést, hogy fájni fog neked, mennyire fog fájni és hogy másként nem lehet. Fájdalmak közt, nehéz tisztitótüzön keresztül, de igy meg42 menekülni. És megtettem és sikerült. Elvettem tőled egészen, megszabadítottalak tőle, értsd meg ezt igy: megszabadítottalak tőle. A hangja forró lett: elfúló, lihegve remegő leányhang. — Küzdöttem a te fájdalmad ellen és küzdöttem magamnak minden ellenszenve és fájdalma ellen, mert a te fájdalmad nekem is fájt és amikor már egészen elvettem tőled és amikor már láttam, hogy fájdalmak közt, lealázva és keservesen, de lemondtál róla és amikor már biztos voltam benne, hogy minden gondolatával, egész érzésével, minden gonoszságával és egész .. . hóditó szépségével az enyém, akkor ... Kipirult arcában szemei égő fénnyel tündököltek. — Akkor ma délutánra találkát adtam neki és egyedül voltam vele és megmondtam neki. Megmondtam, hogy alávaló gazember és hogy tudom minden aljasságát... hogy felesége van Pesten és két gyerek van és hagyja őket a nyomorban és minden férfias tisztesség hiányzik belőle és Pestről azért kellett eljönnie és vidéken elbújnia, mert egyszer, a klubban hamis kártyázáson érték ... és urilányokat megszédit és kifacsar és aztán otthagy és . .. áh, mindent megmondtam .. . takarodjék tőlünk, undorodom tőle, utazzék el innen, mert különben ... holnapra ... az egész városban... én gondoskodom róla, hogy mindenki megtudja ... hát takarodjék innen, menjen el, utazzon el, menjen, menjen és soha többé... A beszédje lassan elhalt a szobában, hol az árnyékok már elálltak minden utat és a sötétség mély volt, mint a halál. Ilona dermedten, fehéren ült a helyén. Csak nagysokára kérdezte: — Megígérte? — Meg. És elment. És aztán soha többet... Csak percek peregtek talán, de a sötétségben és csendben az idő elnyúlt, megnőtt és végtelennek tetszett. Minden eltűnt, elmúlt, besötétült melegség odaszállott a Sára hangjába: — Nagyon szeretted? Ilona nem felelt. A fejét eresztette csak lejjebb, mintha a nagy súly vonná lefelé. Az aranyhaj alatt eltemetve hallgatott minden, a csukott száj, csukott szemek. Sára nem eresztette el Ilona kezét. Megkapaszkodott benne, forró ujjait pihentette hidegségében, szorította öntudatlanul és nézett kifelé a sötét ablakon. Szemei elfátyolosodtak, könnyek nedvezték a pillák párkányát. Ezek a szemek utána mentek a sötét ablakon át az elkergetett, rossz, drága férfinak. Harmatos leányszemek. És ültek ott ketten, sötétben, egymásról is alig tudva, külön-külön eltemetkezve a csöndben, senki sem látta őket, a hallgató fák talán, ültek ott ketten, némán, lányok, szerelmesek, szegények.
