Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
és napok óta való viselkedésedet... amit nem bírok tovább! Sára tisztán és ártatlanul nézett rá. Ez fölingerelte. — Érthetetlen, csúnya és fájdalmas a viselkedésed. Hogy te ... Elakadt. Talán még sem tudja kimondani... Sára fekete, mély, okos szemével nyugodtan nézett rá. — Nem értelek, Ilona ... — Értesz. Nagyon jól értesz. Legfeljebb nem akarsz megérteni. Áh nem, ezt nem lehet mégsem olyan könnyen. Már elfulladt. Már pihennie kell. Uj erőt gyűjteni. Csend lett. Ekkor Sára fölállt és odament hozzá. Megállóit előtte és lenézett rá. És kinyúlt, szinte megnőtt, amint nézett rá a magasból. — Ilona úgy érezte — végtelenül fölényesen. ■— Ó — mondta a magasból, csodálkozón, egyszerre tisztán látón. — Ó! — Megrázta fejét és mosolygott is enyhén, megbocsátóan szinte. — Hh! Hát... ohó ... hát ez az? Te ... most.. .Lombay Józsira gondolsz ... Ilonából az elfojtott szavak kiszakadtak erre a névre. Sára tudja, hogy erről van szó. Nagyon jól tudja . .. Első perctől kezdve tudta biztosan . . . Hát most már ő is beszélhet. — Lombay ... Igen, Lombayról van szó. Te tudtad jól, hogy Lombay és én ... már régóta ... Hogy ez az első ember, akit érdemesnek találtam, aki kellett nekem, akivel szóba álltam, aki... aki kedves nekem. Húszéves koromban végre egy ember jött, nekem különb a többinél, egy egész ember, engem keresett, én kellettem neki... Lombay. Te ezt tudtad nagyon jól. Hónapok óta láthatod jól. Sára egyenesen, nyugodtan állt, bólintott. — Igen. És? Haragosan, gyűlölködve nézte ezt a nyugalmat: — És akkor odajössz te, oda akarsz állani kettőnk közé, ezzel a te tizennyolcesztendős tavaszoddal, minden komolytalanságoddal, minden kislányos ravaszságoddal ... és odajössz és közibénk állasz... most, egy pár nap óta ... és el akarod ... azt akarod ... mit akarsz? Sára nyugodtan, derülten állott, mosolygott. — Ilona, Ilona lelkem. Miket beszélsz? A szőke leány fájdalmas nagy kortyokban nyelte le görcsös felindultságát. — El akarod venni ... el akarod tőlem venni... mondd, el akarod? Miért? Hogy tudsz ilyen lenni? Miért csinálod ezt? Sára ekkor közel hajolt hozzá és rátette vállára a kezét. Bátorítólag, biztatólag, barátságosan, kedvesen nézett a nénjére. Lombayt? Tetőled? Elvenni? Ilona . .. Keze fölcsuszott az Ilona arcára. Meleg simogatással. Ilona fájdalmasan tűrte. — Ilonám ... Te csacsi. Milyen csacsi vagy. Istenem! Menj! Elfordult, durcáasan vállat vont. Nem mentegetödzött, nem védekezett. Okos volt, fölényes, mosolygott. Ide-odajárkált a szobában, néha ránézett Ilonára, ilyenkor a mosolya újból feléledt. Ilona gyáván és megverten és bizonytalan érzéssel ült és nem mozdult. Egészen csöndesen mondta csak: — Hazudsz. És egy könnycsepp bujdokolt elő szeméből, és lágyan sietett végig arcán és uj erőt adott minden fájdalmának, hangosan mondta, még egyszer mondta: ■— Hazudsz. Sára megállóit. A mosolygása elmúlott és ahogyan nézett, a pillantásában percre felülkerekedett egy indulatos fájdalom. — Nahát — mondta, de aztán elakadt, eltompult, közönyössé vált. Kicsit meglendítette a két karját, elutasitólag vagy lemondólag talán, mint aki semmiről sem tehet. Amolyan védekező mozdulat volt. És kiment a szobából. Többé nem olyanok voltak egymáshoz, mint a testvérek. Hidegség állott közéjük, az érzéseknek egy nagy mozdulatlan hóembere és napról-napra nőtt. Ilona többé meg sem próbálta, hogy beszéljen vele arról az emberről, akit szeret. Napok múlva pedig, mikor visszagondolt egyetlen, életükben első ily fájdalmas beszélgetésükre, már szégyelte is magát. Ha nem volt igaza, akkor csúnya és formátlan volt az a beszélgetés. Ha pedig igaza volt mégis ... ha most már Sára és Lombay ... akkor pedig ... egy férfit nem lehet egy nőtől visszakérni, még a testvérétől sem, azt vissza kell szerezni... azt nem szabad engedni, hogy elvegyék... és másképpen visszavenni, más fegyverekkel, nem ilyen koldusmódra. És várt és figyelt és látnia kellett napról-napra, hogy azok ketten, amint egymásra néznek, a szemükben ott hordják a szerelmes emberek ezer kis hangtalan mondanivalóját és látnia kellett véletlen drága kézfogásokat és maga-megfeledkező egymásraámulást és szelíd, szinte észrevétlen dédelgetéseket és félénk megbuvást pillanatnyi szóváltásra, mindent, mindent, ami előbb az övé volt és amihez most semmi köze, csak messziről nézi, idegen, idegen irigy szemekkel, közömbös szemlélő, semmibevett harmadik. Csak emlékei maradtak lassan. Mikor még ő csinálta ezt ezzel a férfival, ezt az ártatlan, lányos játékot, didergő és boldog kis szerelmeskedést. Gyors, szelíd csók, a folyosó sötétjében vagy egymásba ejtett kezek, ülni egy lócán, a nagy kert álmosan zsong az estében és megkeresni egymás szemét a szürkeségben és nézni egymást és nem is szólani talán semmit sem, 40
