Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
rövid, de kísérteties némaság következett. Majd hirtelen, mintegy vezényszóra óriási lárma kezdődött még erősebb, mint az előbbi. Az orángutáng még jobban tombolt, még több ág és gyümölcs zuhant lefelé, mint a jégeső. Rocker mégegyszer célzott és lőtt. A majom tovább tombolt. Erre mégegyszer lőtt. A majom csak tovább őrjöngött. A vadász kényelmetlenül kezdte magát érezni. Nyugaton a nap lehanyatlott. A duriánfák csúcsa fölött a horizont vörös izzásban világított. A dühöngő majom alakja éjfeketén rajzolódott ki a majdnem kopaszra tépett fakoronával a lángoló nyugati égbolton. Rockernek a dolog már egész kísértetiesnek tűnt. Nem lehet golyóval megölni ezt a vörösszőrü fickót ott fenn? Öszszeszedte magát és nyugalmat erőltetett magára. Újra lőtt. Végre eltalálta a megfelelő helyet. Látta, amint a majom kinyujtózott és kitárta hatalmas, szőrős karjait. Másodpercekig igy állt sötéten és hatalmasan az ágon, aztán lassan hátrahanyatlott és a recsegő ágak közé zuhant, ágról ágra zuhanásában még mindig támaszték után kapva. De hiába. Tompa zuhanással ért le a földre. Mialatt igy lezuhant, úgy tűnt a vadásznak, mintha az egész őserdő felorditana rémületében. Egész messziről is kiáltásokat hallott. Mint valami szörnyű vád, úgy hatott ez rá. Az volt az érzése, hogy valami rémesen rosszat követett el. Társuk zuhanása után a többi orángutáng fenn a duriánfákon egy ideig néma maradt, mintha nem tudnák felfogni a dolgot; majd lefelé pislogva panaszos hangokat hallattak. Úgy látszott, mintha hirtelen félelem vett volna erőt rajtuk. Rocker óvatosan közeledett a helyhez, ahova a majomóriás leesett. Ott feküdt hosszan kinyujtózva a hátán, fejét egy kiálló gyökér kissé felnyomta, mélyenülő szemei tágra kimeresztve, és ezekben a szemekben még mindig mintha élet lett volna. A szemek Rockerre bámultak, nem annyira fenyegetően, mint inkább szemrehányóan és vádlón, és kimondhatatlan szomorú kifejezéssel. Rocker némán ment vissza a sátrába. A majom halála mélyen megrendítette. A vadászszerencse legkisebb nyomát sem érezte. A leteritett zsákmány bőrét sem akarta. És nem volt képes otthagyni feküdni a halottat. A fák alatt nagy sirt ásatott neki. Gyakran ment még ezután Rocker a dzsungelbe. De orángutángra soha többet nem lőtt. Tömörkény István: A RAVASZ KABÓK Hogy hetivásárkor, ha bent van az ember a városban, a korcsmában elmaradni nem jó és nem tanácsos, arra eleven tanúbizonyság Hadadi Mihály, a kivel ezen okból sok mindenféle vergődések történtek. A dolog úgy áll, hogy ezen csapásokat bajos elkerülni. Hetivásárokon, ha minden holmiját eladta az ember, már az úgy szokás, hogy megéhezvén, eszik valamit. Vesz egy tizpénzes cipót a piacon. Azután bemegy valamely korcsmába és paprikás húst kér. Csakhogy persze ez nem megy ilyen könnyen. A kenyérpiacon alkudni kell s végig próbálni a cipókat. Némelyik csodálatosan könnyű s tele van likkal. No az a bolond ember, a ki megveszi. Más ellenben a jóravaló cipó. Ez meg van a maga természetességében és se nem könnyebb, se nem nagyobb, mint a hogy az tőle megkivántatik. Azt azután megveszi az ember. — Aztán hogy adja? — kérdezi az ember. — Tizenkét pénz — mondja a kofa keményen. — Hatot adok érte. A kofa most oldalt néz és meghúzza a derekára kötött nagykendő rojtjait, a minek bizonyos megvetés-szerű jellege van. — No akkor nem is öszik kend belüle. Mihály azonban mosolyog, mert most már egészen rákötötte magát erre a cipóra. Látnivaló, hogy a piacon nincs több ilyen s ha már egyszer az ember bent van a városban, vegye ki a részét az élvezetekből. — No adok érte nyolcat, de csak magának. Szörnyen tetszik a maga képe néköm. Az agyafúrt Mihály ilyképp egy garast lealkud a cipóból, a mit a hóna alá vesz s diadallal viszi a korcsmába. Ott hoznak neki paprikás húst. Hát ez biz nem olyan, mint a melyet odakint a bográcsban főznek, hanem azért csak megeszi, a ki éhes. Sőt Mihály csak a cipó felét fogyasztván el a húshoz, kocog az asztalon. — Sok húst főztek? — kérdezi. — Sokat — mondja az étekfogó. — Akkor hát sok leve van? — Sok. — No akkor adjon még levet ehhöz a cipóhoz. Kap levet s azt méltósággal bicskahegyen mártogatja ki, a mi midőn megtörtént. Mihály érzi. hogy étel dolgában teljesen el van látva. Lesöpri most már a morzsát az asztalról, a kabátról, a bicskát becsattantja, zsebre teszi, de csak előveszi újból, hogy kocoghasson vele az asztal szélén. Étel után ital kell s alig hihető, hogy akadna olyan 21
