Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

magyar nemzetiségű Mihály, a ki a korcs­mában étel után vizet kérne, ital gyanánt. Biz igy Mihály is csak bort kért, fél li­tert, a mi csodálatosan kevés, ha nagy po­harat adnak hozzá. Mihály vágyna, hogy ez elfogyott, még másikra is, de a takaré­kosság ellentmond ennek. Otthon ennyi pénzért háromannyit ihat. Le is mond a tobzódásról, de épp e pillanatban lép be az ajtón egy másik cipóval a hóna alatt a sógor is, bizonyos nevezetű Baráczius Jó­zsef. — Nini — mondja Mihály. — Nini — mondja József. Ezzel kezelnek s Baráczius helyet foglal. Ök ugyan csak magyar sógorságban álla­nak egymáshoz, de jó barátok nagyon, mert annak idején Baráczius közel lakott Hada­­diékhoz. Baráczius földje ugyan most is ott van, a hol azelőtt, csak hogy Mihálynak most az útja más. Ugyanis bizonyos Kabók Illés lakik arra, s annak a földjén vezetett az ut Mihályhoz. Kabók, mig szegény volt, nem bánta, hogy ki kocsik járják a földjét, de most másképp van, mert szerencse érte. A mint ment volna ki a városból, a vasúti átjárónál elütötte a mozdony, Kabóknak kitört a lába s ezreket fizetett a vasút a láb helyébe. Pedig a láb egészen összeforrt (az emberi csont nem porcellántányér) s Kabók azóta gőgös ember és senkinek sem engedi meg, hogy a földjén keresztül járjon. így Mihálynak most nagyot kell kerülni másfelé, hogy hazajusson. Ennélfogva rit­kán találkozik Baráczius Józseffel s tudni­való. hogy kivel minél ritkában találkozik, az annál nagyobb öröm. No és hogy a só­gor szintén leteszi a cipót és paprikást ho­zat, Mihály nem akar csak úgy ingyenben ülni az asztalnál. — No adjanak bort — mondja. Adnak, de adnak aztán a sógornak is. így italoznak, az idő múlik, megint Mihály vesz, megint a sógor. Egyszer azt mondja egyik: — De már most. — Mönjünk — egészíti ki a másik. Hát éppen ideje. Kiballagnak s mennek egymás mellett a kocsik felé. Ki vannak pi­rosodva és Mihály szerfölött pipázik. A kocsikon sem különben megy a dolog. Se­besen hajtanak ki, ki a városból és könnyeb­ben kezdenek lélegzeni, a mint a szabadba érnek. Mert csak más az ott. Akkor Mihálv neki ereszti az ostort, hogy utolérje az előt­te haladó sógort. Az ut elég széles arra, hogy egymás mellett menjenek, kocogva s beszélgetnek. — Rég járt kend mifelénk — mondja Baráczius. — Hát ha nem lőhet a Kabók miatt. —; Dehogy nem. Hiszen szabad az útja. Ma láttam. Az ám. Csakhogy éppen ez is olyan do­log, a milyen Kabók Illéstől telik ki. Mert Mihály a hallottakon megörülve, arra megy, át is hajttat a Kabók-féle földön, de mire hazaért, sántít a lova. Megnézi, látja, hogy ócska vasszeg van a lábában, (mert azzal szórta tele Kabók az utat.) Dühös lesz most, mert mit csináljon az ember, ha a lova megsántul. Szidja Kabókot, Barácziust, az utat és még sok egyebet, mert nehéz a káromkodással betelni, külö­nösen ha nem tudja az ember, hol ment a szeg a ló lábába. Végül az asszony csititó szavára belátja, hogy ezzel a dolgon nem segít. A szeget kihúzza a ló lábából, ezt vizes vederbe ál­lítja, másnap pedig alig pitymallik, útra kel vele Dorozsma felé. Ott ugyanis vásár van, el kell adni a lovat és venni egy másikat. Mihály odaért s kiáll a lovával. A ló mu­tatós amúgy, kicsit bizony nehezen emeli a lábát, de talán akad azért vevő. Jön a ló­csiszár és nézi a lovat. — Hm — szól és végig tekint Mihályon —• hát ez is eladó. Próbáltatni kezdi amaz s szorongva nézi, hogy az állat sántít. — Hisz ez sánta! — kiált föl a csiszár. — Sánta? — kérdezi Mihály. — Hát. — Az ám — toldja a gazda a szót — vöttem észre máma. Kicsit elfeküdte a lábát. így beszélgetnek előre hátra, a mi kü­lönben egyre megy. A kupec már régen lát­ja, hogy mi baja van a lónak, azt is látja, hogy nem nagy baj az. Mihály pedig azt látja, hogy ez a szamár kupec nem lát sem­mit. A bolond még megveszi. A mint hogy igaz is volt. Mihály százötven forintot kér a lóért, a kupec húszat Ígért s végül száz forintban kiegyeznek. A kupec megy a ló­val és mosolyog, hogy becsapta az élhetet­lent. Némi vád furdalja ugyan, de aztán dörmögni kezd: — Mit kupeckodik, ha nem ért hozzá. Erre azt kiáltja valaki a háta mögött: — Tán neköm szaval kend? Mihály ijedten fordul vissza, abban a hit­ben, hogy jön már a kupec a lóval. De a mint a szólóra tekint, örömteljesre válik az arca hirtelen. Hiszen ez a Kabók Illés. No ez jeles dolog. Ennek igazán örülni lehet, a miért hogy újra kinyitotta az útját. — Adjon Isten — szól és egyben nyújtja is a kezét?»; Kabók Illés belecsap. Lám nem olyan gő­gös. Mindent ráköltenek, pedig a beszédje is egészen helyes. — Kend is ló irányában? — kérdezi. — Hát — bizonykodik örömmel Mihály, mert ő egyébként fölötte jólelkü ember. — Vövő kend vagy eladó? — Mind a kettő. Eladtam egy lovat, 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom