Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
Nyirö József: HULL ÍMMÁR A hENYÖTOBGZ Völgyek torkában, patak mellett, tengő-lengő árnyékok, múló apró fények közt húzódik meg az erdei szállás. Jó hat óra járás a falutól. Farkasfogba eresztett gerezdes faház gömbölyű fenyőgerendákból összenagyolva, magas üstökű zsendelyes kunyhó két ablakkal, keskeny ereszettel. Mellette rozzant pajták, szénacsürök, beomladozott tetejű odrok, baromnak vert borókatövis körök. Itt él a zsellérsorba került szegény ember elhagyottan, a maga külön örömeiben és sírásában. A hegyek felnyomultak az égi jelek szomszédságába és aranytüzbe borítja őket a vállukra rabonbán, a nap. Borongó felhőket, reszkető ködöket hordozó, magas és súlyos kőhomlokok a keskeny vízmosások fölé tornyosulnak. Óriási fáknak, sűrű bokroknak szövedéke minden oldalon. A vágásokat virág foltozza eleven színekkel, mintha széttépett, piros, fehér madárkák pihetollai lebegnének az avar zöldjén. Jártkőt emberek beszélik, hogy szörnyűséges hegyek vannak másfelé is, de — ott suvadjanak meg — azokban elvadul az ember, havasi betegség lepi meg. Ez a havasi betegség primitiv formája az ösztönöknek. A szénánhálástól és erdők terhességétől telitett ősparaszt vágy, mely csendes morgással várja magára a sötétet. A lapos homlok tudása, mely nem terjedhet a tíz ujjon túl s a juhtej művészete. Kutyarágta füstös ajtók megett laknak. Ormótlan, féreggyanus, alig mosakodott lények, kiknek a gondozatlanságtól sárgák a fogai, mintha hullába vagy halott népek viaszgyertyájába haraptak volna. A vegetativ élet hülyéi, kik lustaságukban lyukat ülnek a földbe. Megkuporodnak a lopott holmi felett, a fényes pénzt vigyorogva számlálják át egyik markukból a másikba. Rendesen tulszaporitják magukat. Az ibolyaszinüre csípett nyakú gyermekek a szalmán vánnyadoznak. A sárga penészasszony merészen rántja térdei közé a forró fazekat, hogy gőzében elborultan fürödjék az örökkön éhes vágy. Ezer hely van, hol a széldöntés lejtőjén megülnek a vadak és sokáig visszamarad az átható szag. A ferdén járó emberek világa ez, a havas nyomorultjaié. A természet csak látszólag kedves. Valójában ádáz és gyilkos, minden gyengét elnyom és megöl, az erős embert még súlyosabbá teszi. Az ilyen erdei szállásokon vaskos és egyszerű dolgok folynak. A fák közt járó minden székely koponya más törvényektől fénylik az ágtetők alatti félhomályban, amit nem határol el sem kereszt, sem fegyver. A patakon avut, fekete, moszatnyálas özönfa akadozott fenn. Rajta szitakötő ingadozik. Szereti, hogy a viz a fával együtt ide-oda siringeti. Ember sehol. Egyszeresük a meredek oldalon hangos baromcsendesitó hahóval leereszkedik egy szekér. Idős ember üti fel az ostornyelet a tehenek előtt, hogy helyben maradjanak. Félig sirbarokkant, törpe alak. Hunyorgó szeme alá véres kört von a vénség, a szakadozott pillák be se fedik teljesen. Mérgesen tekmtget az erdei szállás felé. Tityakos harisnyáján a piros zsinór feslett, rojtos és piszkos. Az ellenzőrészek kiszakadoztak, a szíj vége szomorúan csüng alá, mint a csiksomlyói barátkorda. Eltelt annak az ideje, mikor hires dullók aránylikat, csattot verettek a harisnyaszijra, paszománttal meghányatták, gyöngyszemekkel meghullatták. A legényfiak azonkívül ezüstbojtos csapót eresztettek a végébe, királyleány kilenc sárga hajszálával összefonva. Az ezüstkender s a királyleányok megritkultak, a mód csúnyán meghanyatlott, a nadrágsziján az utolsó likhoz értünk. A tehenes ember bedörget a szállásajtón. — Uzon Farkas, állj elé, ha mersz! A* hetykén vetett szóra semmi mozdulat. Kis kémlyukat határol a kezével a szemének az ablakon. A ház üres. Legénykedve, a rengeteg felé bődül az öreg. — Uzon Farkas, te kászonyi tolvaj! Kérkedő állásban vár. Settenkedő, alkonyi árnyékok kelnek útra. A madarak pittyegve szállanak le a levegőből a fákra, a földre, szirtrepedésbe. A marhajárás távoli ösvényein cammog a jószág. Újra megismétli a számonkérő hívást. — Uzon Farkas, jere, hogy feszítselek fel! Rekedtes hang zug vissza később, hogy szinte sűrűbbé válik a levegő tőle. Uzon Farkas gallyat recsegtetve ereszkedik le. Magas, erős ember, munkára vetkőzve. Érzéketlenül szilárd és elvetemülten nyugodt. —- Apró szóval is megjárná a beszéd, — dörgi. — Micsináltál a leányommal, te, te — pattog a vénember. A szekérre tekint Uzon. — Szedje a perefernumát — látom, azért jött — s arra hágón ki, lütön bé, de osztán futtába, mert kijedet es hamar elnégyelem, ha sokat szokotálódik. Az ajtón furfangos fa-zár van. Rovások, lyukak özöne rajta. Érti, aki csinálta. Uzon érti, de most már mégis betaszitja siettében és dobálni kezdi ki rajta a tarkafejü párnákat, Feldobja a varrógépet, az ösztörüről hozzáveri a cserépedényt. A falról undorodva leöleli a tarkaszőttes rokolyákat. Sifonyérnak lába törik, úgy dolgozik. Végül csufondárosan lenézi a tehénkéket. —- No, most ződágazza fel a bogarait s ahajt, mint a fergeteg kifelé az életről, akar mozsikaszóval, akar anélkül. 9
