Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-02-01 / 2-3. szám

— Hát a leánka? — követeli az öreg.

— A leánka nem perefernum.

— A gyermök az anyáé törvén szerént — jogászkodik az öreg.

— Csak legyen türelemmel — rikolt Uzon a nagyothalló ember fülébe. — Törvén nékütt es megjő mahónap. Ahogy én azt a zsandárt nézem, nemhatta anélkül. Eleget megportyázták a házamot.

A szekér oldalán fejsze galandozik a lajtorja vaskarikájába fűzve. Az öreg azt szemléli.- Lennék csak a régi erőmben.

Az esze több, mint az ereje. Elindítja a szekeret. Uzon Farkas csakazértis megsérti.

— Ájonsza meg! Anyósom hagyatékát ittfelejtette.

A vénség a tehén szarvának kap.

— Hó te! Mi bajod anyósoddal?

— A szekér mehet — inti Uzon. — A lelkire vegye kied, hogy a fejérnépvel úgy kell bánni, mint a tojásval. Egyebet nem is hagyakozott anyósom.

— A krisztus ... — dülöng tovább a szekér.

A fenyőcsucsok friss zöld hajtása belesodródik az akadálytalan magasságokba, a gyantás, fűszeres levegőhullámok közé. Az ágak közt a vig életnek dala ver át, valósággal trillázva gyöngyözik a fatörzsekhez verődve. A hegyek rózsásködből szőtt zekéket viselnek.

Uzon Farkas görbe gerinccel visszaindul az ösvényen a kislánya után és hogy a jószágot haza terelje. Útjában gombát fordít fel. A törés helyén s az éles, számtalan sugarak közt tejgömböcskék remegnek. Imgó-bingó mókusok ébenfekete virágmag-szemekkel mellső lábukban gyönyörködnek, fenyőtcbozzal harangoznak. Majd a sűrűbe menekülnek az Uzon zajára, ki aggodalommal fontolgatja, nem lett volna-e jobb a gyereket a faluba ereszteni. A leányka beteges, gyönge és csak nyűg a nyakán.

Csakhamar elszéled az éj. A havasok vén tanácsurakká lesznek, kik észrevették országgondjukban, hogy a dombok mély bánattal lábukhoz omoltak.

A gyerek látja az üres házat, megérti az árvaságot. Öt-hat éves pöttöm teremtés. A vak és néma sötétségben csendesen sirni kezd.

Apja kihozza a sajtár tejet. Kínálja. A gyerek szepeg és fél. Uzon belül sötét, indulatos, de mégis ajnározza.

— Csinálok holnap osztovátát, zergős sulyokot, csak ne busulj, lelkem.

A gyerek könnyesen felragyogott.

— Hát kicsi vetöllőt?

— Azt es.

— Hát veres guzsalyt?

— Még azt es.

Ha fiú lenne, most faökröt, szekeret, festett jármot, rigófiát, kalitkát, madártojást ígért volna.- Mert a gyereknek játék kell — bölcselkedik magában.

Hogy fog ennek megfelelni. Feje lekonyult. Ha medvét kellene lehoznia puszta kézzel a málnavészből, könnyebben megtenné, de játékot teremteni, angyalszárnyból tollat tépni — hogyan kell?

A leányka ettől kezdve felperdült. A legelőn az ökröknek dicsekedett.

Kapok kicsi vetöllőt, osztán osztovátát.

A nagy fekete állatok közt ténfergett, játszott és az ökrök gyöngéden őrizték. A lenyomott füvet kiették a lába alól anélkül, hogy a könnyű test észrevette volna. Embert, állatot összetipranának, ha kis pásztoruk fölsikoltana.

Néha ráült a legelő állat fejére, de kitárt karocskái nem érték el a szépen hajlott szarvak fekete hegyét.

Az ökörfejről körülnézve világlátása nem lehet nagyobb, mint egy kerek virág karikája, mely az emberi terhek fölött öntudatlan, boldog súlytalansággal lebeg. Az az életzaj is, mit a földön ver, bizonytalan és elenyészett, vagy még érthetetlenül nyugszik benne, mint a zugás a fában.

így látva, ki hinné, hogy ez a semmi kis leányka, ez a tarkarongyos félmeztelenség, kiéhezett szegénység már ivott az élet mérgezett kutjából. A borzalmak látásra kényszeritették korán és sokszor nyöszörgött a fertőzött szalmán. Sejtelmekben élő lény? már ilyen hamar rettentő titokba zárult.

A kicsi vetőllő — a szive sötét fátylat sző föléje.

Az alkonyban meglebeg a fák levele.

Uzon Farkas megfelelő fát keres a játékportékához. Semmi kedve hozzá. Emlékei keserítik. A cifra holmit már mind megcsinálta legénykorában, a szeretőjének.- Osztováta, veres guzsaly, istenharagja — dörmögi.

Kényelmetlenül szélesre mozdítja a száját, de látható örömmel ismét összezárja. Elfakul, dacol, megátalkodik, élete odúiban titkok villognak éhesen. A lelke didereg és visszavonja a kezét a játéknak szánt fától.

Leül és sokáig emészti magát, mint a róka a mérget vérző nyelvvel.

Az erdők mélyén már árnyékalakok, suttogások ébredeznek. A szakadékok ásitanak. A fák reszketve, borzongva csapkodnak ágaikkal a rémek felé. Érthetetlen zavar, buta félelem rázza. Panaszok sírnak, szakgatott, darabos mozdulások meszeznek.- Mi az! — rémül Uzon Farkas.

Születnek a kisértetek.

A különös szürkeségben minden torzalakot ölt.

Az ágakból, bütykökből, göcsökből sutafejü, szabálytalan, beteges korcsalakok szövődnek. Háromujju, töröttnyaku, süvegfejü, madárcsőrre hegyezett apró szörnyek. Ba-10