Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-02-01 / 2-3. szám

— Hát a leánka? — követeli az öreg. — A leánka nem perefernum. — A gyermök az anyáé törvén szerént — jogászkodik az öreg. — Csak legyen türelemmel — rikolt Uzon a nagyothalló ember fülébe. — Törvén nékütt es megjő mahónap. Ahogy én azt a zsandárt nézem, nemhatta anélkül. Eleget megportyáz­­ták a házamot. A szekér oldalán fejsze galandozik a laj­torja vaskarikájába fűzve. Az öreg azt szem­léli.- Lennék csak a régi erőmben. Az esze több, mint az ereje. Elindítja a szekeret. Uzon Farkas csakazértis megsérti. — Ájonsza meg! Anyósom hagyatékát itt­felejtette. A vénség a tehén szarvának kap. — Hó te! Mi bajod anyósoddal? — A szekér mehet — inti Uzon. — A lel­kire vegye kied, hogy a fejérnépvel úgy kell bánni, mint a tojásval. Egyebet nem is hagya­­kozott anyósom. — A krisztus ... — dülöng tovább a sze­kér. A fenyőcsucsok friss zöld hajtása belesod­ródik az akadálytalan magasságokba, a gyan­tás, fűszeres levegőhullámok közé. Az ágak közt a vig életnek dala ver át, valósággal tril­lázva gyöngyözik a fatörzsekhez verődve. A hegyek rózsásködből szőtt zekéket viselnek. Uzon Farkas görbe gerinccel visszaindul az ösvényen a kislánya után és hogy a jószá­got haza terelje. Útjában gombát fordít fel. A törés helyén s az éles, számtalan sugarak közt tejgömböcskék remegnek. Imgó-bingó mókusok ébenfekete virágmag-szemekkel mellső lábukban gyönyörködnek, fenyőtcboz­­zal harangoznak. Majd a sűrűbe menekülnek az Uzon zajára, ki aggodalommal fontolgat­ja, nem lett volna-e jobb a gyereket a faluba ereszteni. A leányka beteges, gyönge és csak nyűg a nyakán. Csakhamar elszéled az éj. A havasok vén tanácsurakká lesznek, kik észrevették ország­gondjukban, hogy a dombok mély bánattal lábukhoz omoltak. A gyerek látja az üres házat, megérti az árvaságot. Öt-hat éves pöttöm teremtés. A vak és néma sötétségben csendesen sirni kezd. Apja kihozza a sajtár tejet. Kínálja. A gyerek szepeg és fél. Uzon belül sötét, in­dulatos, de mégis ajnározza. — Csinálok holnap osztovátát, zergős sulyokot, csak ne busulj, lelkem. A gyerek könnyesen felragyogott. — Hát kicsi vetöllőt? — Azt es. — Hát veres guzsalyt? — Még azt es. Ha fiú lenne, most faökröt, szekeret, fes­tett jármot, rigófiát, kalitkát, madártojást ígért volna.- Mert a gyereknek játék kell — böl­­cselkedik magában. Hogy fog ennek megfelelni. Feje leko­nyult. Ha medvét kellene lehoznia puszta kéz­zel a málnavészből, könnyebben megtenné, de játékot teremteni, angyalszárnyból tollat tépni — hogyan kell? A leányka ettől kezdve felperdült. A le­gelőn az ökröknek dicsekedett. Kapok kicsi vetöllőt, osztán oszto­vátát. A nagy fekete állatok közt ténfergett, játszott és az ökrök gyöngéden őrizték. A lenyomott füvet kiették a lába alól anélkül, hogy a könnyű test észrevette volna. Embert, állatot összetipranának, ha kis pásztoruk fölsikoltana. Néha ráült a legelő állat fejére, de kitárt karocskái nem érték el a szépen hajlott szarvak fekete hegyét. Az ökörfejről körülnézve világlátása nem lehet nagyobb, mint egy kerek virág karikája, mely az emberi terhek fölött öntudatlan, bol­dog súlytalansággal lebeg. Az az életzaj is, mit a földön ver, bizonytalan és elenyészett, vagy még érthetetlenül nyugszik benne, mint a zugás a fában. így látva, ki hinné, hogy ez a semmi kis leányka, ez a tarkarongyos félmeztelenség, kiéhezett szegénység már ivott az élet mér­gezett kutjából. A borzalmak látásra kény­­szeritették korán és sokszor nyöszörgött a fertőzött szalmán. Sejtelmekben élő lény? már ilyen hamar rettentő titokba zárult. A kicsi vetőllő — a szive sötét fátylat sző föléje. Az alkonyban meglebeg a fák levele. Uzon Farkas megfelelő fát keres a já­tékportékához. Semmi kedve hozzá. Emlékei keserítik. A cifra holmit már mind megcsi­nálta legénykorában, a szeretőjének.- Osztováta, veres guzsaly, istenharagja — dörmögi. Kényelmetlenül szélesre mozdítja a szá­ját, de látható örömmel ismét összezárja. Elfakul, dacol, megátalkodik, élete odúiban titkok villognak éhesen. A lelke didereg és visszavonja a kezét a játéknak szánt fától. Leül és sokáig emészti magát, mint a róka a mérget vérző nyelvvel. Az erdők mélyén már árnyékalakok, sut­togások ébredeznek. A szakadékok ásitanak. A fák reszketve, borzongva csapkodnak ága­ikkal a rémek felé. Érthetetlen zavar, buta félelem rázza. Panaszok sírnak, szakgatott, darabos mozdulások meszeznek.- Mi az! — rémül Uzon Farkas. Születnek a kisértetek. A különös szürkeségben minden torzala­kot ölt. Az ágakból, bütykökből, göcsökből su­­tafejü, szabálytalan, beteges korcsalakok szö­vődnek. Háromujju, töröttnyaku, süvegfejü, madárcsőrre hegyezett apró szörnyek. Ba-10

Next

/
Oldalképek
Tartalom