Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

Volt ölelkezés, vigalom, hét napos nagy lakodalom, a kiskondáshoz ment a kis kisasszony, szerették egymást, még milyen nagyon! Illett a kiskondás a lányhoz, a feje meg a koronához.

Hát a körmöci aranya, a három arany hova lett?

Abból bizony a kismalacnak egy nagy áldomást fizetett!

Mert a kis malacé az érdem, hogy nem él már kondás-kenyéren.

A világ végén tulnan valahol megvan még a király palota, hetvenhét tornya szikrázik a napban, sarkig tárva hetvenhét kapuja, ha termeivel az ember betelt, fő-fő látványnak ott van még a kert.

Mert a kertben — ha dér, ha fagy, ha tél hó hulladozhat — nő a liliom, nem pergeti le levelét a rózsa, nem hervadozik egyetlen szirom, zöldéi a fü a téli utakon, és zeng a viz a márványkutakon.

Г

La Fontaine: Tél a falun

A MOLNÁR, A FIA MEG A SZAMÁR.

Elsőszülötti jog lévén minden művészet,

A régi görögök hagyták ránk a meséket;

Dús föld ez, nem lehet úgy learatni, hogy Tallózni valamit ne lelne az utód.

Akad a képzelet földjén sok puszta tájék, Fölfedezni valót a költő ott talál még.

Erről tanúskodik, amit elmondanék;

Racannak valaha Malherbe mesélte még.

Apolló két fia, Horác utóda hajdan És versenytársa is, két mesterünk a dalban Egy nap találkozott, s tanú rá nem akadt;

(Mert egy volt köztük a gond és a gondolat); Rácán igy kezdi: ,,Ó mondja meg, kérve kérem, Ön, ki oly jártas a világ minden ügyében, Végigfutotta már a teljes életet És bölcs kora előtt több titok nem lehet,

Mit tegyek? Dönteni kellene végre nékem.

Ön tudja vagyonom, hajlamom, születésem: Vidékre menjek és ott hivatalt vegyek,

A hadba lépjek-e, vagy udvaronc legyek?

Búval is, kedvvel is van a világ keverve,

Hadnak van öröme, házasságnak keserve.

Saját fejem szerint tervem kész volna régi;

De ott az udvar, ott családom, ott a nép."

S rá Malherbe: ,,Az egész világnak tenni kedvét! Hallgassa meg mesém, mielőtt megfelelnék.

Olvastam valahol, hogy egy Molnár s Fia,

Az vén, ez meg olyan süvölvény dalia, —

Tizenöt év körül, ha az eszem be nem csap, — Eladni Szamarát vásárba vitte egy nap.

Hogy virgoncabb legyen s jobb árat kapjanak, Lábát összekötik s közébe egy rudat Dugnak, azon viszik, úgy mint valami lámpát.

„Ostoba nép, szegény bolondok, mily szamárság! Szól az első, aki látja őket s kacag —

Hófehér most a határ.

Kinn a réten kánya jár.

Nincs az utón semmi nyom, csak amit a kánya von: Finom krikszkraksz a hajvon.

Hó-suba van mindenen, mint a fázó emberen.

Mint a csőszön zord időn, kicsi házon, háztetőn, suba van a temetőn.

Subás házban emberek. Padkán cica szendereg.

i

A sarokban kapanyél. Nagyanyóka most mesél: „Jaj, gyerekek, itt a tél!

Itt a tél s lám itt a hó; habfehér, mint a cipó.

S nézzetek csak ide, hej, olyan habos, mint a tej, mit az Örzse néni fej.“

A kemence sustorog.

— Hallgassuk meg, mit mo(rog!

„Én mindenkit szeretek; adok egy kis meleget, jertek körém, gyerekek!"

Most a falu kis csibe, pihés hó rajt a pihe.

Tél az anyja, takarja; szárnya alatt altatja.

— Hadd ébredjen tavaszra!

123