Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
Magyar népies költészet a XVIII. században: Ezerhéíszéz ötvenegyben Ezerhétszázötvenegyben Katonaság tűnt szememben, Beállottam regementben — A Prajczoknak seregiben. Sárga csizma, veres nadrág. Icirályuérui maradt jószág: Mente helyett kabátod lesz — Az is hátul hasított lesz — Gyere pajtás katonának. Jó lész dolgod, meg sem bánod, Négy krajezárod fizetésed Ha megiszod — nem lesz pénzed. Csizma helyett topányod lész — Az is elől hasított lész: Azt gondolod, minden úgy lesz — De bizony még foltos is lesz. Mert az Isten az katonát Úgy bünteti mint rossz fiát, Majd elvisznek a burkusra De nem a jó kvártélyokra. Az Istennek szent angyala Szálljon az én galambomra! A katona Istenfia: De a paraszt csak mostoha. Hajdú volnál: szeretnélek, Katona vagy: nem szeretlek, Huzó-vonyó a te neved Akasztófa a te helyed. Jól megbecsüld a katonát: Csinálj neki akasztófát, Lábbal akaszd fel a káprált Utána a közkatonát! * Cserebogár Cserebogár, cserebogár, Mondd meg nekem: mikor lesz [ nyár? — Mikor a tök virágozik, A vén asszony bogározik; Akkor lesz nyár! * Könnyebb jónak lenni, mint kiválónak. Ráadásul még a konkurenciától sem kell félni. . . kelő nap, és a bükkök örömükben zúzmarát virágzottak. A forrás vize fölött baltával kellett betörni a jeget, hogy megmenthesse benne a leányka a vedret, meg a korsót. Később megérkezett a nap is, és szertelen csillogásba borított mindent. Csak hunyorogva lehetett a hóra nézni. De hideg csillogás volt ez, a beszivott levegő hasította szinte a tüdőt, és a iák árnyéka kékre fagyott a havon. Tóderik fogta a botját, s neki indult, föl az Urszuinak, hogy kitisztítsa a csapdákat a hóból. A leányka a ház előtt állt a napon, és nézett utána, ameddig el nem nyelték túl a behavazott fák. Szeretett volna még tenni valamit kint, játszani egy kissé a napfényben, de a napnak nem volt melege, és fázott. Fát hordott be a házba, meggyurta a tüzet, és leült a padkára. Az ajtót nyitva hagyta, hadd omoljon be rajta a kinti fényesség, és onnan a tűz mellől bámulta még egy ideig a sziporkázó fehérséget. Néma volt az erdő, rettenetesen és félelmetesen néma. A csönd mintha ráfagyott volna a világra. Néha egy kóbor madár megrebbent a bükkök ágai között, és nyomán fehér felhőben porzott alá a hó. De halott mozgás volt ez is. Zajtalan és néma. Dúdolni próbált, de érezte, vergődni a hangját a nagy fehér csöndben, és ettől elhallgatott. Elővette a sarokból a vészának való fűzfavesszőt, és fonni kezdett. Kezei között fürgén hajladoztak a vesszők s az idő is telt. Olykor uj fa kellett a tűzre, s a bükkök kék árnyéka lassan átfordult a másik oldalra. Aztán már nem is kékek voltak, ezek az árnyékok, hanem lilák. A hegyek is távolodtak, és kékebbek lettek egyre. És mire a második vésza elkészült, már fehér-szürke függöny borította az Istenszékét. Mikor Tóderik megjött, árnyéktalanul álltak a fák, s a hó sem csillogott. Jeges szürkeség takart mindent, és szinte fájt a völgy a kietlenségtől. — A szarvasok lejöttek a hegyről, — mondotta Tóderik, amikor a küszöbön lerázta a bocskorára fagyott havat. Aztán betette az ajtót és ezzel visszatért a házba az este. Fogyott a máléliszt. Tóderik egy reggel betett két nyestbőrt az átalvetőbe, vállára lökte, megmarkolta a botját, és a küszöbről visszaszólt. — A csapdákat megjárhatnád magad is a nyomon. Azzal elindult. Derékig ért a hó a patakon. Csak a vadak csaípásai keresztezték itt-ott. Jó kőhajitásnyira a háztól egy szarvastehén állt, és a fiatal égerekről nyúzta a kérget. Kíváncsian fordította fejét Tóderik felé, nagy lapátfülei megfeszültek, de nem futott el. Embernyom nem volt a faluig. Csak az első háznál eredt meg egy vékonyka kis ösvény, mely egyre szélesebb és taposottabb lett, ahogy a többi házak ösvényei rendre beletorkoltak. A patak jegén sikongva csicsonkáztak a gyermekek. Orruk, kezük kivörösödött s a nevetés párásain omlott elő a szájukból. Egy tehenes szán mögött két kucsmás ember ballagott baltásan. Csikorgóit a bocskoruk. A korcsma előtt egy sovány kutya ólálkodott hulladék után. Az ablakokat vastagon födte a ráfagyott pára, mintha hályog nőtt volna reájuk. Érezte, hogy a keze a kilincshez ragad, amikor benyitott. Vastag volt a levegő a párától, alig lehetett látni tőle. Az átalvetőt odalökte a rozoga pultra, s csak azután nézett körül. Az asztaloknál emberek ültek, kucsmásan, ködmönösen. vörös fejjel és csörgő izzadtsággal az arcukon. Tömött pálinkaszag facsarta a levegőt. Valaki éppen egy farkasról mesélt, amelyik bejött este a házig. Egy tanyás gazda vitte a szót. Ráorditottam: hujjnye te! De csak állt. Akkora, te, 26
