Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-02-01 / 2-3. szám

törli őket megint. Szuszogás, álmos mozgolódások, vacogás és füstszag: ez az égerfatüz szakasza. Tóderik lassan kifüzte a bocskorait, egyenként kézbe vet­te őket, megvizsgálta s felakasztotta száradni a kemence fölé. Lábát kigöngyölte az izzadtságszagu nyirkos kapcák közül, száradni aggatta a kapcákat is, és sorra dörzsölgette a lábuj­jait. Nyújtózkodott és ásított. Levette a polcról a faggyút, megkente vele a birkabőrmellényt, szuszogott, szöszmötölt még keveset erre-arra, azán egy mély sóhajjal leült a fekhe­lyére. Újra ásított. Megeresztette a nadrágszijját, hajjaj — só­hajtotta még egyszer — aztán lassan végignyult a fekhely re­csegő szalmáján. Magára húzta a barnára vénült csergét, s odaszólt még a leányhoz. — Alszol? A másik fekhelyről nem iött felelet. De nem is várt rá. Arcára borította a birkabőrmellényt, sóhajtott alatta még e­­gyet, aztán már csak a szuszogása hallatszott, egyre mélyeb­ben, egyre hangosabban, ahogy lassan aláhanyatlott az álomba. Nagy puha csend terült a házra, az erdőre, a hegyekre. Szinte hallani lehetett a hóhullást odakint, ahogy hullott, hul­lott, sűrűn és puhán, szünet nélkül. A leány félig lehunyt szem­­pillák alól egyre a kemenceajtó vörös izzását nézte. Aztán egy­re kisebb lett a vörös folt, egyre kisebb és egyre távolabb, egy­re nyúlósabb az idő, a sötétség és a csönd .. . mig lassan min­dent elborított tompa öntudatlansággal a végtelen éjszaka, mint egy mély fekete hullám. A mohával betömködött gerendarések között benyúlt egy láthatatlan hűvös kéz. Hamut takart a parázsra, és megérin­tette az alvók homlokát. Azok összegüzsörödtek az érintésé­től, és álmukban szorosabbra húzták magukon a bundát. Nőtt a hó. Naponta kétszer is el kellett lapátolni, hogy mozogni lehessen a ház körül, a fához és a vízhez. A világ arca megváltozott. Törpébbek lettek a fák, gug­­gonülők, mint az öregemberek. A tisztás elszórt apró fenyő­it mintha varázslat söpörte volna el, megnyúlt a rét fehér ab­rosza, mélyen benyúlt a bükkök közé, le a patakig majdnem. A patak elveszett. Csak egy keskeny fekete esik mutatta a nyo­mát, mintha roppant kígyó csúszott volna tova a hóban, az é­­gerek alatt. Az Urszu dübörgése tompán szólott, mintha a föld alól jött volna. Mintha roppant pöröllyel döngettek volna egy eldugott földalatti ajtót. Vak fehérség terpeszkedett a hegyoldalakon, és még havazott egyre. Harmadik nap délutánján aztán megjött végre a szél. É- szakról jött, s úgy süvített lefele a Bisztrón, hogy megdider­­gett belé a levegő, s a hópelyhek vad kavargásba kezdtek. Né­hány fa fellázadt, s ledobta magáról a hó súlyos bilincsét. A bükkök kezdték, később átvették a fenyők is a forradalmi han­got. Bugás, suhogás támadt az erdőn, s nagy fehér lepedőron­gyok cafatjai szakadoztak alá tompa puffanásokkal. A felhők csapatokba sodródtak, a puha pelyhekből apró, éles jégszemek lettek, melyek szinte vízszintesen csapódtak be a fák közé. Eszeveszetten rohantak délnek a megriasztott fel­hők. A hegyek lassan feltisztultak, ezüstdiszben, és behava­zott szemmel pislogtak alá. Később a havazás is elállt, és es­tére felragyogtak a csillagok. Egész éjt szaka süvöltött a padláson a szél. Búgott az er­dő, a fák recsegtek. Fütyölt a gerendák között a hideg levegő, érezni lehetett, ahogy végigborzolt a fekhelyeken. Tóderik többször felkelt éjtszaka, és fát vetett a tűzre. Olykor bükkfát. Kellett a meleg. Reggelre csönd volt. Pattant az ajtó, amikor kinyitot­ták. Vékony volt a levegő és kék, mint az acélpenge. A hó csi­korgóit a bocskor alatt, és ragadt a kézhez a fakilincs. Fent a Macskakő fenyőit jéghideg aranyseprüvel söpörte végig a fel-Arany János: Itthon Mint a madár a fészkére, Szomju vándor hűvös érre, Mint a gyermek anyaölbe: Vágyom én e nyájas körbe. Itt, enyelgő kis családom Közt, van az én jó világom; Künn borong bár a magasban: Itt örökké csillagos van Csillogó szem, mosolygó ajk: Ez az, amit szivem óhajt, S küszöbömet átallépve, Ez derül itt énelémbe. Szivem ifjúi, gyermekké lesz: Kis örömet nagynak érez, Körülem is ártatlan kedv Játszi pillangója repked. fis felejtem egyelőre Gondjaimat a jövőre: Mi nehéz súly függ e vállon. Nehogy kedvök bura váljon. Gyermek szívvel, öntudatlan Nyugszom meg e gondolatban: Hogy övéit el nem hagyja, Ki mindnyájunk édes atyja. * La Fontaine: A tücsök meg a hangya A tücsök dalolt egyre, bár Izzott a nyár, Úgy hogy mikor jött a komor Tél, része gond volt és nyomor: Még egy picinyke kis darab Legye, vagy férge sem maradt. Hát ment is a Hangyához át Elpanaszolni nyomorát, És kérte, adjon néki kölcsön, Zsákjába egy kis magot töltsön, Uj aratásig legalább. "Majd megadom, lesz erre gon­­[dom, Nyáron, tücsök-szavamra mon­­[dom. A tőkét meg a kamatát.” Bosszantja a Tücsök kalandja, Nem is adott magot a Hangya. De ezt kérdezte végre tőle: "Mit tettél a meleg időbe?” "Éjjel-nappal munkába voltam. Eünek-fának folyton daloltam. Daloltál? rendbe van, komám, Akkor ma táncolj, szaporán. 25

Next

/
Oldalképek
Tartalom