Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-02-01 / 2-3. szám

Bolondok házában Egy magas póznát állíta­nak fel a bolondok házának az udvarán. Felmászik egy bolond a tetejére, körülnéz, egy papírra valamit felír és rajzszöggel felerősíti a cé­dulát. Elolvassa, amit irt, bólint egyet és lemászik. Utána mindenegyes bolond felmászik, elolvassa mind­egyik, majd bólintanak és le­csúsznak a póznán. Figyeli ezt az elmeorvos, kiváncsi lesz, vájjon mi lehet a cédu­lára írva? Amikor már min­denki lefeküdt, felmászik ő is. A cédulán ez volt: — Itt a pózna vége. Ne mássz tovább, mert leesel. Egyik bolond egy cipőt húz maga után a cipőzsinór­nál fogva. Milyen szép kutyája van! — mondja az ápoló megértéssel. Bolond maga? Nem látja, hogy cipő ez?- Akkor miért nem huz­za fel ?- Hogyne, hogy megha­rapjon? * Az egyik bolond gomblyu­kában egy hatalmas 13-as szám van, mellette pedig egy kis 13-as díszeleg. Meg­kérdi az ápoló: — Mit jelent az a nagy ti­zenhármáé szám?- Az az én nevem.- És a kis tizenhármas?- Az az én bceenevem... A TÁNC FEJLŐDÉSE VI. S még hozzá éppen Éltető urnái! Sehol olyan kocsirudnak való nyírfák, olyan dongának való kőrisek, szerszámnak való bük­­kök, juharok, hársak nincsenek .. . ! S könnyen lehúzható min­den, nem kell annyit vesződni vele, mint teszem azt itt, a Galo­­nyában! Egy rossz ló kell hozzá, semmi egyéb. Ej, Tóderik, Tóderik, fuss a tegnap után, s kérd vissza tőle az eszedet, amit elvitt! így vesződtek az emberek Tóderikkel. Irigykedésüket, bosz­­szuságukat köpdösték ki magukból, hogy nem őket választot­ta az uraság, hanem ezt a sehonnanjöttet, ezt a félkegyelműt, aki még azt sem tudja, mit kezdjen a szerencséjével. Tóderik hallgatta egy darabig, aztán megállt, s szembe fordult az emberekkel. — Hát ide hallgassatok — mondotta, s leszúrta a botot maga elé a hóba — én nem mondom, hogy az ember arra szü­letett, hogy tisztességes legyen. Mert az ember lop. Abból él, hogy lop. Mint a róka, vagy mint a farkas. Hol az Istentől, hol az emberektől, de mégis csak legtöbbet az Istentől, mert min­den az Istené s nem az embereké. De aki beáll cselédnek, szol­gának, egy úrhoz, egy gazdához, akitől fizetést kap, kommen­­ciót, pénzt és mindent, hogy élni tudjon, s még attól is lop: az akkora gazember, akkora egy bitang tolvaj, hogy még az ördög is restell kezet fogni vele! Hán? Még mondjatok valamit! Azzal kihúzta a botot a hóból, s elindult Mitru után, hogy segítsen lehúzni a disznót a patakig, s vihesse haza a sonkát, meg a szalonnarészt. Éjtszaka ért csak haza. A Bisztra fölött tele volt csillaggal az ég. Két oldalon úgy állt az erdő, mint két mozdulatlan feke­te fal. A hó csikordult a bocskor alatt. A pallónál egy percre megállt. Fölnézett a csillagokra, az­tán hallgatta a vizet, ahogy zúgott a lábai alatt. Megcsóválta a fejét, morgott is valamit. Friss szél érkezett fentről, néhány fa megcsikordult tőle. Érezte a hideget benyúlni a báránybőr­­mellény alá, és ettől elindult megint. A ház sötét volt. Berúgta az ajtót. A kemencéből vöröset) nézett rá a parázs szeme. Füstszagu meleg volt bent. Semmi sem mozdult, mégis odamordult a semminek. — Vess egy kis rozsét, hogy lássak. Száraz szalma zörgött a sötétben, aztán reccsent néhány vékonyka ág. Majd föllángolt sárgán a tűz. A sonkát odalökte az asztalra, a tarisznyából kivette a sza­lonnát, odatette azt is. Végül a pálinkás üveget. — Na — mondotta — ennyi. A leányka ott állt egy pendelyben a tűznél. A fény átvilá­gított a gyolcson és kirajzolta sovány combjait. Borzas haján rőten villant a fény. — Mi volt? Hogy volt? Tóderik ránézett a gyermekre, aztán sarokba állította a botot, szögre akasztotta a kalapját, s levetette a báránybőr­­mellér.yt. Már a bocskorait fűzte ki, mikor nagy nehezen kijött belőle a szó. — Mi volt? Semmi. Emberek. Aztán kivett a deberkéből egy marókra való túrót, tört egy darabot a puliszkából, s lehevert velük a vackára. Csak a csámcsogása hallatszott, sokáig. A leányka is visszabujt a bun­da alá. Rendre a tűz is megroskadt, s már csak a parázs sze­me világított vörösen újra. Már azt is lepni kezdte a hamu, mi­kor a gyermek megszólalt megint: — Mondd, mi az, hogy báró? De erre már nem felelt senki. Az éjtszaka lenyomta a vilá­got. A báró forintjából takaris kis csizmácskát vásárolt magá­gának Nuca, karácsony előtt, a régeni vásáron. Mikor a Mitru szánján bementek bőröket eladni. Még kendőre is jutott a ma­radékból. 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom